A múlt század kilencvenes éveiben (Peer első alkotói korszaka) felvállalt, a hagyományos formák ellen lázadó, azokat lebontó költői beszédmód a 21. század harmadik évtizedére nagyrészt lecsengeni látszik, a kötet extrém megjelenése és kivitelezése ellenére is kényszerű „zubbony”-nak tűnik a költő életében és a költészetében is. A mintegy másfél évtizedes hallgatás, vagyis az írás helyett a performance-szal azonosuló, az „élettel írt” költészet gesztusait érvényesítő alkotói magatartás a 42 című kötet 2017-es megjelenésével, és az utána következő (a 2019-es Nem a sajátod és a 2022-es Bizony) verseskötetekkel változott meg úgy, hogy bizonyos regiszterei, motívumai – köztük legerőteljesebben a referenciális mozzanatok költőietlen, poézisromboló jelenléte, illetve a versírás folyamatának reflektáltsága, önmagára rákérdező eljárásai – továbbra is szövegszervezőként szólalnak meg és állnak a jelentés szolgálatában.
Az újrakezdés utáni verseskötetek versei és szöveghelyei átbeszélnek egymáshoz, és jelennek meg később nemcsak önreflexióként és palimpszesztként, hanem az írás folyamatát és a vers változatait tükröző öngenerált jelentésként is, ahogy azt például a versbeszéd e módozataira rákérdező Az újraírás akadályai című szöveg is mutatja. Idesorolhatók azok a versek is, amelyeknek datálása a változatok létrejöttének idejét is jelzi, illetve erre utalnak a sajátos szerkesztési és a különleges nyomdai megoldások is. A kihagyásos versszerkezetre rávetülő, pauszpapírra nyomott szöveg révén a szó szoros értelemben saját változatait mutatja meg a képileg is manifesztálódó vers, hiszen az egyik szöveg mögül előtüremkedik annak korábbi változata. Ugyanígy jelennek meg a Vida névvel jegyzett lektor-korrektor jegyzetei is, ami által a könyv létrejöttének szakaszai is látható közlésként, szöveghelyként, jelentéstartalomként szerveződnek a versekbe, és épülnek bele a kötet komplex működésébe. Utóbbi kérdés is reflektált módon jelenik meg Peer Krisztián költészetében és a Pazarlás világában is; „…és csak menni, menni a nyelvvel” – mondja az irodalomértés külön világát „magára záró” befogadó az Olvasó az olvasónak című versben.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
