- ts -

Bár egy újszülöttnek minden vicc új, a Kamaszkorom legszebb nyara típusú filmekben mégis a változatlanság boldogít, hogy olyan örök értékei vannak az emberi lét ezen bizonyos szakaszának, melyek bár vissza sose térnek (kísér a Stúdió 11), mindig nagy élvezet visszagondolni rájuk vagy bámulni őket a moziban.

Ha csak az írásaiból készült mozidarabokat nézzük (Szárnyas fejvadász, Az emlékmás, Az elhagyott bolygó, Imposztor), könynyen kicsúszhat a szánkon: Dick nem volt az a kimondott Lem. Butaság, mert:

Angoljárás van, ez azért is nyilvánvaló, mert az amerikai üzem is űzi az ipart nagyban. Angolos filmet lehet, hogy jobbat csinálnak még az angolok, de mégangolosabban Hollywood verhetetlen, nem is akarja bántani senki. (Nem volt ez mindig így: a hetvenes-nyolcvanas évek kabarettisztikus zuhatagában élt és alkotott egy moszkvai férfi, bizonyos Szergej Taraszov, a kor legjelentősebb szovjet színművészeivel és Vlagyimir Viszockijjal csinált angol filmeket, Robin Hood, Ivanhoe, A fekete nyíl, Quentin Durward és hasonlók, ám kiment a divatból, igazságtalanul.)

Vágjunk a közepibe: amit látunk, az az utolsó kecsketúró az idei nyári szünetben az aprónépnek, hogy ne legyenek szomorúak a vakáció múltán, ha nagyon szigorú vagyok: hogy kicsit jobban várják már a feleltetést (ennél még az is csak jobb lehet, mondanám, de elhamarkodottan, hiszen úgy tapasztaltam, hogy az érintett korosztály, némi kezdeti bizonytalanság után, szénné röhögte az amúgy is hangoskodásra használt buráját).

Van egy ilyen truváj, eszköz, moziban használják, szerintem aki csak fele annyit jár moziba, mint én (miért is szaggatnám az istrángot), annak is a könyökin jön ki. Nos, hogy az ilyesmi Hollywoodban mennyire számíthat innovatívnak, arról talán elegendő adalék, hogy A Hídember című nekirugaszkodás is hasonlóval operált. Most meg ez a valamiért jó nevű amerikai erő, Barbet Schroeder. Bele a képünkbe, különösebb flikk-flakk nélkül, még arra se vette a fáradságot, hogy színezzen rajta egy kicsit.

A tárcák nagy lendülettel láttak hozzá a kormány beígért első száznapos programjának megvalósításához. Az általánosnak mondható serénykedésből is jócskán kiemelkedik a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, ott a legnagyobb a hajtás, különösen maga a miniszter tanúsít kimondott élenjárást. Alighogy helyretette a Nemzeti Színház sorsát, a honi művelődésügy első szolgája máris egy jó nevű gyorsbüfébe sietett, hogy írói tehetségének azonnali hadrendbe állításával lendítse előre Sas József komikus tenyérlenyomata régóta kívánatos megörökítésének nemes ügyét. Mert mi ez, ha nem maga a nagybetűs kulturális örökség? Egy tenyérnyi (sőt, kettő) lenyomat a bizonyára hálás utókornak.

Úgy kezdjük, mint a múlt héten: életműsorozatot közöl tőle a Duna Televízió, finom kis mulatság. Persze könnyű egy tévének, kiválaszt valakit, leveszi a polcról néhány filmjét: hadd szóljon. Ám beszélni egyedül Richardsonról, csak róla, szinte képtelenség. Ez is egy banda volt, egy mocskosul hatékony tucat, minden fán, kilométerkövön, amit ma a legjobbak mutogatnak, ott van a vízjelük, szó szerint ők izzadták a Golf-áramot.

A filmrendező valamikor most 70 éves, s e kerek évforduló alkalmából életműsorozattal köszönti a Duna Televízió. Van tehát mit nézni, a cseh filmjei már lementek, de kezdődik az amerikai korszak, hát beszédtéma is akad. Amúgy Milos köszöni, jól van, most nősült, felesége csinos harmincas, a mester előtt Karel Gottot boldogította.

Kezdjük úgy, ahogy végezni szoktuk: tippeléssel. Szerintünk mától az idei Oscar-díjas (legjobb film, rendező, főszereplő, pereces) film megy a pesti mozikban. Magabízásunknak két oka van, egyik sem túl eredeti.

Érdekes népek a prolik, mert olyan őszinték, olyan ösztönösek. Az öklükben hordják a szívüket, vagy az ölükben. Csak mindig abajgatják őket - legtöbbször a hivatalos szervek. Mindez természetesen a moziból tudható. Néha úgy tűnik, a moziból tudják ezt a filmkészítők is. A peremvidékek lakótelepeinek lakóit kétségtelenül mozgalmas életük során nagyjából egyforma atrocitások érik, és nagyjából azonosan is reagálnak minderre, s ez a hozzáállás aztán további kalamajkák kiapadhatatlan kútja. Pedig kisebb gondjuk is nagyobb lenne, mint vesződni a hatóságokkal.

Képzeljük magunkat hollywoodi mogulnak! Megvan? Jó! Akkor most képzeljük magunkat Tom Cruise-nak! Ha ezzel is megvagyunk, keressünk magunknak egy problémát! Az sem lehet nehéz.

Kaláb. Megint egy jó kis film a kalábról. Lehet, hogy ez egy iskola? Egy irály? Tudja a krampusz, mindenesetre ha én lennék a Pofosz, biztos, hogy hörögnék, egyrészt megszokásból, másrészt meg erre tán odafigyelne a tévé, de nem én vagyok.