Pedig nem volt ez mindig így, valaha az idõszámításunk elõtt egy nincstelen anatóliai faluból üres zsebbel azért jött Isztambulba, hogy õ legyen a török Tarkovszkij. Ha barátai idõnként emlékeztetik erre, nem tiltakozik, csak a világ minden táján ismerõs kifogásokat sorolja, filmezni drága, majdnem lehetetlen mulatság, azért õ most is dolgozik valamin, ha az nem is az Andrej Rubljov. Ami azt illeti, senki nem hisz neki, legkevésbé a nézõ, úgy tûnik inkább, neki jó, ahogy van. Él egy múltjához mérten magas komfortfokozatú, tágasan zegzugos lakásban, szép szõnyegek, impozáns könyvtár, tengernyi Bach-cédé, plazmatévé, dizájnos számítógép, decens polgári státus. Gond egy szál se lenne, ha az a rohadt egér nem garázdálkodna a konyhában...
Ebbe a megszáradt, fád idillbe érkezik falubelije, az ifjú Juszuf, egy távoli rokon. Csak egy hét lesz, vagy kicsit több, míg munkát talál, aztán már itt sincs. Matrac, hálózsák, vendégszoba, biztos ellesznek valahogy. Mahmut számára talán természetes, hogy segít, oh, ha neki ilyen startja lehetett volna..., talán csak az önképének jócskán szükséges masszírozása a gesztus, mindenesetre az együttélés távolról sem problémamentes.
Juszuf õdöng
a hó borította Isztambulban, megjárjuk vele a történelmi belvárost, filmesek, turisták kedvenc helyeit, a város e zord idõben is tud olyat mutatni, mit kevés hely e világon, a hajóroncs a Márvány-tenger partján (utoljára moziban Dervis Zaim filmjében, Az elefántok és a fûben láttam), a Galata híd, az Aranyszarv-öböl, az Eminönü rakpart köszönik, mind jól vannak, de a matrózfelvétel momentán szünetel. Juszuf sem erõlteti túlságosan, megjelenése a munkaerõpiacon a legmegengedõbben is tartózkodó kérelemnek minõsíthetõ, elsõ szóra hagyja magát lebeszélni, útjai egyre rövidebbek, rohadt hideg lehet egy szál lumberjackben.
Marad az együtt töltött idõ, egymás elébb jól nevelt, ám egyre inkább fullánkos kerülgetése. És mikor ez van terítéken, nincs vita: Nuri Bilge Ceylan remekel. Ahogy a semmi megeszi ezt a két lelket egy ültõ helyben, az olyan szépen, lassan, finoman és érzékenyen van elmesélve, amilyet már régen láttunk. A rendezõ csak a nézõt direktben eligazítani kívánó dramaturgiai fordulatoknál inog meg kicsit néha, de simán elnézzük neki: nyilván valamiért õ is úgy tudja, napjainkban az ingerküszöb a lórúgás erõsségéhez van kalibrálva. (Nézik este a tévét, a Stalker megy videóról, Mahmut tûkön ül szófáján, Juszuf kornyadozik az unalomtól, ki is dõl hamar, bejelenti visszavonulását. Mahmut némán szenved, hogy ilyen sokáig bírta a kis tahó [ki az a Bach?], s az is egy örökkévalóság, míg végre vackára tér. Épp csak csukódik mögötte az ajtó, mikor a házigazda kazettát cserél - nyilván kitalálták, Ali, Böbe és a negyven perverz lánykereskedõ következik. De nem ez a jellemzõ, szavamra.)
A vége úgy lesz, ahogyan csak lehet. Még egy szerencsétlen, invenciótlan, mert alapvetõen álmotivációktól hajtott fotóstúra a szülõföldre, Juszuf igyekvõen béna asszisztenciája mellett, a régi legelõk láttára Mahmut már ki sem csomagolja a felszerelést.
Aztán zsörtölõdés a dohányzási tilalom megszegése miatt, szétszórva hagyott kenyérmorzsa meg az a rohadt egér. Szerencsére - s ez a mû másik fõ erénye - semmi okunk méricskélni, ki/mi a rosszabb, Mahmut házsártosságig menõ magánakvalósága vagy Juszuf voltaképpen ostoba, gondatlanságból elkövetett tehetetlensége, trehánysága. Amikor egyedül érjük õket, ugyanolyan pontos, együttérzõ rendezõi megfigyelésekkel találkozunk, mint összezártságukban. Mahmut fölvisz egy visszatérõ nõismerõst, mialatt (este 10-ig) Juszuf a helyi léptékben elegáns Beyoglu utcáit rója, csajozna õ is. Csak néz ki a nagy fejibõl, bámul, követ, aztán feladja, mintegy véletlenül dörgölõzik egy kicsit a villamoson. A semmibõl nem lesz semmi, se állás, se nõ, se elviselhetõ egymás mellett élés. Egy szép napon Juszufnak csak a hûlt helye látszik. Miközben Mahmut volt felesége, múlhatatlan szerelme aktuális férjével Kanadába települ, és az egér is kézre kerül: nem marad se kutya, se macska, csak a magány, az egyedüllét, a maga tagadhatatlanul kényelmes fájdalmával, bújával. Amikor az ember kiül a Boszporusz partjára, és átbámul Üsküdarra, és elégedetten szomorú, mert olyan jól fáj minden...
A Messze halk, szép és õszinte, ugyanakkor könyörtelen megélhetési álságosságainkkal szemben. Ja, és csak mértéktartóan ibuszos, ami egy Isztambulban játszódó film esetében az arányérzék diadala. Nézzék meg!
- ts -
Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány
