Csupa illendőség vagyunk, hisz az első hazai gőzvontatású vasút célállomására mentünk, oda, ahol a legtöbb az egy négyzetméterre jutó emléktábla a falon (általában 1846. július 15-ére emlékeznek).
Leszállt
Cudar hideg volt, a Duna partján ordítottak a decemberi farkasok, a köd mögött elbújtak a csillagok. A hivatalból hazafelé mégse sajnáltam egy kicsinyke kitérőt, nem mintha arra számítottam volna, hogy történik valami, csak jólesett, ahogy a bundán át csontomig hatolt a cúg, meg úgy se kell egy darabig átjönnöm Pestre, majd csak túléljük '47 karácsonyát is. Aztán mégis történt, hogy is ne. Ahogy mélázva kódorgok, ismerős harsányság állít meg: "Hóha, paniperda! Méltóztassál csak megállani, ha már tűvé tettem érted a metropolist!" Tán precízen harmadfél év telt azóta, hogy utoljára ilyet hallottam, az is nevezetes alkalom volt csakugyan. Sietve jött, hajadonfőtt, kiskabátban, míg belőlem polármedvék lakomáztak. "Megírtam, megírtam sokára, milyen kár, hogy ilyenkor nem üzemel Karpfenstein bácsi kertje." Pár lépésre volt Luzsinszki Márton pincéje, behúztam hát szinte a grabancánál, s már hozta is a meleg bort a menyecske. Leintett, coki hallgassak, de elfúlt a hangja, ám azt belőle, hogy:
"S még mi egyre röpülünk,
Egy sziporkát sem fáradva;
Ez a gép tán egyenest a
Másvilágba megy velünk!"
máig nem feledem.
Fújom persze azóta, rögtön a szavalat után pennát, papirost kért, lemásolá az egészet, mondván, ő ezzel nekem tartozik a Karpfenstein miatt. Mert az az előző esztendő forró júliusában (14-én) úgy esett, hogy a híres gesztenyés kocsma előtt, ugyancsak magas felindultságban ütközött belém: "Pécelről érkezem épp, láncos, lobogós teremtette, vót ott egy barna lyány...", s máris harsogott lomb alatt:
"Elveszett, elveszett az én szemem fénye,
Hej pedig talán már indulnom is kéne!
Hogy induljak? hova menjek, ha nem látok?
Nyakamat szegheti valamelyik árok."
A végire könnybe szökött a szemem, nem is annyira a poézis miatt, hanem ahogy körbepillantok, látom az ismerős korhely arcokat, csupa hírhedett jófirma az asztaloknál, meg a személyzet, az öreg Karpfenstein Gyurka fia, szünidei pincér, amúgy orvoslást tanul Bécsben, csupa áhítatos pofa, egyikről se néztem ki addig ilyet. Jött egy suhanc, elragadta, alighanem estére ordas devernázás készült, de mentibül még visszaszólt: "Holnap látlak az indóháznál! Vers lesz abbul is, ígérem, neked adom."
Pest és Vác közt aztán csak a kanyarban, ha láttam. Széchenyi, Kossuth, József nádor, uraimék a Rothschild Bankból, volt rendes forgatag, mondhatom; kialvatlannak, züllöttnek tűnt, temérdek kölyökképű alak sodorta, ha akartam volna, se férek hozzá. Negyednap Zsadányi mesélte a kultúrkörben, hogy Sándor aznap háromszor tette meg vasúton az utat Pest és Vácz közt oda-vissza. Vajon azért-e, hogy minél szebb legyen a versem? Mindenesetre kétszer kilenc hónapba tellett, míg kihordta...
A süvölvényt, ki a gesztenyék alól elcipelte, később a márciusi szent napon láttam viszont, künn az egyetemi piac közepén, már ekkor túláradt néptömeg közepett adá elő, miképp gátoltatott az egyetemi fiatalság e mozgalmakbani részvételtől, tanáraik mily kicsinységes fenyegetődzésekkel akarták a meggyulladt lángokat eloltogatni. Mondá, hogy megötödöltetéssel fenyegettetének. Általános kacaj és zúgás. Vidács Pálnak hítták. Mit nem adtam volna, ha a kocsmából késik egy kicsit.
Felszállt
Egy ideje már benne vagyok, mégse megy könnyen, nem tudom megszokni a korán kelést. Még szerencse, hogy a busz itt a közelben, a Petőfi Sándor utca átellenes oldalán áll meg. Lemosakszom, fogkrémem Amodent+, aztán irány, a negyedik szomszédom a buszsofőr, mindig arra ébredek, hogy megy az ablak alatt, és köhög. Mindig köhög, járatot még le nem késtem, jobb, mint a vekker. Húsz perc alatt, akár a szardíniák, benn vagyunk Vácon, azért ilyen hosszú az út, mert mindenütt rengeteg a felszálló, hál' isten sokan közülük bérletesek, megizzad az ember még télen is. A buszpályaudvartól csak átvágni a kaszinó (Black & Rouge vagy Red, évek óta nem tudom megjegyezni) és az áruház között, aztán ki is érek az állomásra, ott szusszanhatok, jöhetnék egy busszal később is, de így van húsz percem, a peronon a péknél, ha az Olga van, kérés nélkül adja a barackos Fornettit meg a kakaós csigát, egyszer majd mondom neki, ha hagy rá időt, hogy mindegy, csak édes legyen... A másiknak nem tudom a nevét, de annak úgy se merném, elsorolom mindig rendesen, barackos, kakaós. Próbáltam már a túrós batyut is, de még Rendezőnél is volt belőle. Van egy szertartásom, előbb odamegyek Stephenson György domborművéhez, köszönök angolul, s megfogadom, ma se számolom le, hogy hat vagy hét párhuzamos vágányt bámul szerencsétlen az idők kezdete óta, ha megolvasnám, egyforma lenne minden nap. Csak eztán jön a resti, ha egyáltalán, vágni lehet a füstöt, a falon a tévé szerintem már akkor rossz volt, amikor felszerelték, csak porfogó. 190 forint a vodka, Ka-kalin, Ka-kalin, Kalinka, ez is csak hülye megszokás, a Sódor Lacinál van kétdekás, be is hajtja rajtam mindig a részem, ki lehet bírni. Már ilyenkor hajnalban is lógnak néhányan a játékgépeken. Azt se fogom délután soha megnézni, vajon akkor is ugyanazok a csávók bűvölik-e a masinát, mint reggel. Félek, hogy nem csalódnék. A húsz perc úgy elsuhan, hogy észre se veszed, fázni sincs idő, próbáld ki. A vonatra alig lehet fölférni, de megvan a helyem, tartják a kollégák. Az ablaknál, a Duna felé, de nincs jelentősége, ultizunk. Az első vonat állítólag 59 perc alatt nyomta le a távot, két piros passzal, ha többet játszhattak a csókák, az annyi, mint négy forint, de a magamfajta inkább bedobja. Leszállok Rendezőn, azt is meséljem el?
- ts -
