1964-ben járunk, a kalandfilm mûfaja fénykorát éli, Párizs utcáin fantasztikus, ma már elképzelhetetlen formai megoldásokkal tüntetõ Citro‘n DS-ek, Simcák, Renault 8-asok tülekednek, Jean Marais legszebb férfikorába lépett, a fantasztikus, ma már elképzelhetetlen formai sajátosságokkal tüntetõ Myléne Demongeot a legszebb nõ, ha akarom, megszületett a francia válasz a James Bondra (Dr. No - 1962). Ha akarom, a franciák megint elõszedték valamelyik kedves õshõsüket, hogy a fejlõdõ cinematográfia legkorszerûbb köntösében mutassák be újra. Ha akarom, burleszk, Louis de Funés találkozik most épp a párizsi háztetõk rémével. Alaphõsök alapszituációkban, háromfelvonásnyi kergetõzés, mindgyakori hasra esések közt földön, vízen (hovatovább alatta) és levegõben (Fantomas - 1964; Fantomas visszatér - 1965; Fantomas a Scottland Yard ellen - 1967: egy büszke ország útja a '68-as diáklázadásokig).
Mindazonáltal Marcel Allain és Pierre Souvestre híres regényalakja jó kézbe került. André Hunebelle-t nevezhetjük tapasztalt szórakoztatóiparosnak megengedõn, mégis a hétpróbás jelzõ tûnik plasztikusabbnak. A kék fejû fenevadat és legfõbb (más értelmezések szerint második legfõbb) üldözõjét egy személyben adó Marais pedig szolgált már alatta testõrként, akkor D'Artagnannak hívták (Charles - ti. a keresztneve). A majsztró aztán nem feledkezett meg Monte Christo grófjáról sem: anélkül, hogy Hunebelle rendezõi kalandozását óhajtanánk feltérképezni, utalunk rá, hogy a francia konzummozi minden idõben merészen nyúlkál záros létszámú, annál nehezebben körülírható bonvivánkészletébe. A körülírhatóság nehézsége e hõsiség eredete körül kereshetõ, a menetrend szerint nyakunkba szakadó Vidocqok, Arséne Lupinek, Valjeanok között a moziban aligha eligazító erejû az ún. irodalmi érték, hisz Balzacot csak az adott kontextusban emlegethetjük Allainnal egy napon. Ugyanakkor az már ekkor is kétségtelen, hogy a film minden ilyen alkalomkor magához is nyúl: nincs az a Három testõr, aminek ne lenne mozgóképes elõképe, így Fantomas is egyidõs szinte a Lumiére családdal, jobb helyeken a század eleji néma verziót illik felhozni, megtettük, na és. A leiratunk apropójául szolgáló DVD-kiadás sem lökdös éppenséggel ebbe az irányba, viszont a magyar szinkronkészítés egy klasszikusával örvendeztet meg inkább (ha belegondolok, Pongó is szinkronizálhatta volna Funés-t). Bár errõl semmi el nem igazít, a magyar hang a televízió számára készülhetett, feltételezésem szerint a nyolcvanas években, s ha összehasonlítjuk az eredetivel, büszkék lehetünk. Haumann Péter oly természetes keresettséggel tölti meg többlettartalmakkal Funés jól ismert gesztusait, hogy már-már gyanakodni támad kedvünk, nem olyan-e ez, mint mikor a fordító helyenként feljavítja az eredetit. Mindazonáltal a magyar szöveg maga is nagyon ott van, Geszti Péter és Speier Dávid mûvészettörténeti kontextusát teremtve meg ezáltal (fel se tûnt, hogy ez eddig nem hiányzott nekem annyira).
Summa summarum, a középsõ rész vitte el a pálmát. A Fantomas visszatér gátlástalan, frenetikus és penetráns paródia, ami túl a kötelezõ mûfaji kûrökön önfeledten röhög saját elõzményén, sõt mindenkori önmagán is. Ám torkaszakadtából kikelve, térdét csapkodva sem felejti el egy pillanatra sem kalandfilmes mivoltát, fordulatos és lendületes, nem utolsósorban van benne kiért szorítani. Ha pedig James Bond egyszer azt a szárnyát bontogató Citro‘nt a végin meglátja, azonmód kirúgja összes technikusát, fõmérnökét. Persze feleslegesen, ilyet még Jean Todt se bírna csinálni neki.
- ts -
Forgalmazza a Budapest Film
