Film: Mindenkinek a maga keresztapja (Szigorúan piszkos ügyek 2.)

  • - ts -
  • 2004. szeptember 16.

Zene

Jól nevelt dolog idõnként azt mondani, hogy a távol-keleti mozi mekkora nagy hatással volt a világ filmmûvészetére. Ennél is sikkesebb, ha az amerikai filmre gyakorolt hatásáról értekezünk, nem megfeledkezve a kölcsönösségrõl: hatás és ellenhatás, korbács és antikorbács, jin és jang. Így lehet ez, alighanem - minek belátásához csak a bolond szalad Ozuig, megállhatunk nyugodtan Tarantinónál, az nincs olyan messze.

Jól nevelt dolog időnként azt mondani, hogy a távol-keleti mozi mekkora nagy hatással volt a világ filmművészetére. Ennél is sikkesebb, ha az amerikai filmre gyakorolt hatásáról értekezünk, nem megfeledkezve a kölcsönösségről: hatás és ellenhatás, korbács és antikorbács, jin és jang. Így lehet ez, alighanem - minek belátásához csak a bolond szalad Ozuig, megállhatunk nyugodtan Tarantinónál, az nincs olyan messze. Nos, eszerint most olyan távol-keleti darab akadt a horgunkra, amelyre a széles mozivilág gyakorolt komoly hatást, azon belül is leginkább a Keresztapa - amennyiben beérjük annyival, hogy önvallomásukra hagyatkozunk: családi ünnep a gengszterfőnök kert-jében, fénykép készülne, s a főnök odainti a legkisebb fiút. Marlon Brando és Al Pacino tudta ezt remekül: egy hongkongi filmben mégis hülyén venné ki magát, ha a hős azt kérdezné a csajától, hogy ízlik-e a lasagna. De ennél a konkrét idézetnél többről, látványosan többről van szó: minden második gondolat a nagy gyermeki moziélményről szól. A "másodikat", kérem, értsék jól, ha a képekről eszünkbe jut valami, a második gondolat mindjárt az, hogy mennyire így volt ez a Keresztapában is. Mást ne említsünk már: az is - szigorúan a hazai konyhát preferáló - étkezésekre, népes családi összejövetelekre és menetrendszerű vérfürdőkre volt hangszerelve - harminckét éve.

Úgy mondtuk, "akadt a horgunkra", ami alig is tűrhető túlzás, inkább valljuk be: lógattuk azt elég sokáig, végtére az első rész január végin került a pesti mozikba - akkor számunkra észrevétlenül. Ma már bánjuk: hongkongi és nem is karatéznak benne, helyes, lendületes, kisebb hibáktól üdítően kócos darab, mely a propaganda szerint hamar kultfilmmé (e cimke tartalmát, jelentését jó ideje nem értem, talán bizonyos jegyeladási számhoz jár, mint az aranylemez) vált, s már a harmadik rész is ugrásra készen várja a szeptember végi premiert, mint Petőfi.

Az ezen a héten így még aktuálisnak számító második rész megint, mint a Keresztapa: visszatekint, mit csináltak a tyúktolvajok csirkefogó korukban. Erre kell szomorú szívvel azt mondanunk, ha nagyobb kanállal merítenek az ősforrásból, mindnyájan jobban járunk. Coppola ugyanis nem érte be anno az előzmény szimpla áttekintésével, egy füst alatt az alapsztori folytatására is futotta energiáiból. Most csak a múlt abajgatására telik, ami minden izgalomtól megfosztja a nézőt, hisz aki látta az első részt, pontosan tudhatja, kikért nem kell izgulnia: akik abban felléptek, úgyis megússzák a legizgalmasabbnak szánt leszámolást, a közvetlen közelről leadott, elhibázhatatlan lövést is. Így e csírátlanított öldöklésben maximum azon gyötrődhetünk, mennyire - közepesen - változatos módokon filézik ki az első rész hősei a második rész mellékszereplőit. E gyakorlat pedig az unalom hótbiztos garanciája. Ami így megmarad, nem több, mint az az öröm, hogy kedves hőseinket viszontláthatjuk, mely tempó ugyancsak nem új keletű, régen még a Ewingok sihederkoráról is készült film.

Mégis, a méltatlan folytatás nem szabad, hogy feledtesse az alapmű érdemeit, legfőképpen azért, mert az épp izgalmai miatt érdemel említést. Arról szól, hogy a rendőrség kötelékében működik egy beépített gengszter, a Triádban pedig egy beépített rendőr, s a tét nem kevesebb, mint kibekkelni a sztorit lebukás nélkül. Ami nyilvánvalóan mindkettejük esetében a túléléssel ér fel. A rendőrök tudják, hogy súg valaki közülük, a gengszterek dettó: minden gesztusnak súlya van, minden rossz mozdulat végzetes lehet, s ez végig, a megoldásig magasan tartja a feszültséget. Ám ami előny ebben az esetben, hogy tudniillik eljő a megoldás, abban a szent szúrásban hendikeppé válik a harmadik - az eseményeket immár időrendben folytató - rész számára. Végtére is mi a fene lehet az utójátékban, ha a megoldáson már túl vagyunk? Hacsak nem az egyre kevesebb életben maradott további, fokozatos elhullása. Vagy a mészárosok nyugdíjasévei? Persze felesleges előre ríni, hátha e kihívás, mely kétségkívül nem állt fenn a második résszel szemben, a harmadik nekifutásra jótékony hatással lesz. Ott ezután sem tartunk, hogy ne érne meg a dolog még egy estét.

- ts -

Forgalmazza a Mokép

Figyelmébe ajánljuk