Memoárt írni lehet, azért nehéz, mert az ember oly kevéssé ismeri önmagát, hogy az esetek többségében csak kalandjai öszszeseprésére telik, ám sokkal valószínűbb, hogy alkalmasint azért, mert visszaemlékezésekkel, ilyenformán nézőpontokkal már jócskán teli a sifonér. Szerencsétlen emlékezőnek tehát elsőül azzal kell számot vetnie, miként is tekintsen önmagára és övéire úgy, hogy életének hordalékából valami eredeti azért csak kerekedjék. S mert alapjáraton leginkább megengedők vagyunk magunkkal - ekkor még finom vagyok -, lehetőségeink igencsak szűkre szabottak: ha belefeszülünk, akkor is hőssé válunk, nem is a végére, de legtöbbször már az elejin. Mérsékelten kecsegtető lehetőség, különösen a pálya vége felé, amikor a többség önéletrajzköltésre adja a fejét. Ugyanakkor hőssé fabrikálni magát - a példák ezt mutatják - a legtöbb hadastyánnak mégsem esik nehezére, őszintén szólva a fene érti, miért, de el kell fogadni, ez egy szemérmetlen műfaj.
Ungvárinak voltaképpen a javára kell írnunk, hogy úgy van vele, ha már muszáj, akkor hős lesz, de legalább negatív. Jaj, nagyon negatív: ő lesz a gonosz, az ördög maga - amennyiben a derék patásról szerintem okkal feltételezzük, hogy alighanem egy nihilista fecsegő. Alkotó fecsegve dicséri a fecsegést, fecsegve dicséri a nihilizmust, s azért dicséri őket, mert önmaga legfőbb sajátjainak tekinti - ez nekem tetszik, gondolom, azért, mert senkihez semmi közöm a látványosan népes fellépőgárdából. Reméljük egyébként, hallunk majd harangozni valamit a még élő érintettek háza tájáról, mert kis botrány, kis műbalhé azért elvárható ettől az ez irányba példásan igyekvő kötettől.
Az attitűd, mint megtudjuk, régóta megvan a majsztrónak: mikor 1956 után röviddel, piszokul röviddel először Cambridge-be (még szép, majd Brixtonba...) érkezik, megelőzi a híre (annak még tán akkor sem kellett útlevélre várnia), miszerint a népet, a "békés polgárokat" lőtte a cudar a nehéz napokban. Mikor e merőben valótlan (naná) pletykával odakünn szembesítik, szemrebbenésnyit sem tétovázva hagyja helyben a dezinformációt. Úgy volt, bizony, szórul szóra. Ah, micsoda gátlástalanság! Aki ilyet mer, az nem akárki. Úgy mondja, ha tagadta volna, azonmód elveszett ember, átnéznek rajta. "Az adott helyzetben a tagadás egyszerű páriává fokozott volna le, rögtön kizártak volna a merészek ama nagyra becsült klubjából...", ahova - kell-e mondanunk - hősünk mindig is olyannyira vágyott. A metódus nyilvánvaló, merek, mit férfi merhet, ki többet mer, nem ember. Ugyanakkor mindez a főszereplő önmeghatározásánál jóval meszszebbre mutat. Az emlegetett önmagunkkal szembeni megengedőség, önszeretet (itt megint csak finomkodunk) irányába, mely mindőnk sajátja, elméletileg. A mű tükrében gyakorlatilag mindőnké, aki autobiográfiára ragadtatja magát, jobb ötlete nem lévén a pillanatnyi fennmaradásra. Vagyis az még csak hagyján, hogy én a gonoszt játszom ebben a komédiában (persze hogy tragikomédiában, hisz ha szimpla vígjáték lenne, alighanem bele se fogtam volna), de a jó szerepét a világért ki nem oszthatom senkire. Ahol én vagyok a negatív hős, a mellékszereplők is csak egyfélék, még inkább egyformák lehetnek, képzelhetjük, semmiképpen sem különbek a Deákné vásznánál. Az elmúlt fél évszázad díszpintyei-ről nyilván úgyis jóval több jó szó hangzott már el, mint amennyit megérdemelnének. Vagy amennyit egy magára valamit is adó főalak megengedhetne a talapzat magasságában izgágáskodó mellékalakoknak. Így, ha akarom, Ungvári a legelemibb dramaturgiai szabályokhoz igazítja közlendőjét, amit szabad Jupiternek, csak azt, és csakis úgy szabad a szapora kisökröknek is, nyilván a (mellék!)szerepük engedte korlátok között. Egy rohadék világban adatott tehát élnünk a huszadik század második felében - nos, ez nem egy nóvum, de memoárban még senki nem fedezte fel a spanyolviaszt vagy a rák ellenszerét.
Ha azonban mindenképpen az újdonságokat vadásszuk, ott, ahol bizonyára nem kellene, muszáj megemlítenünk szerzőnk kétségtelen önfeledtségét, mert a többi csak póz, a megfontolt koreográfia buzgó szolgálata. Oké, engem megvett kilóra, lehet, csak ezért mondom ezt, ám azon se lepődnék meg, ha valaki kiderítené, hogy az önfeledtség is felvett figura. De minek ezt firtatni, az olvasmányélmény felől nézve jobb, ha nem kapirgáljuk: az önfeledtség ritka örömforrás nyomtatásban. Ugyanakkor egyes, nagyon is sűrűn artikulált vélemények szerint egy férfi soha sem lehet önfeledt, na és, e mű egyetlen percre sem keveredik a férfiasság látszatába, igaz, nem is próbálkozik vele, mondtuk már, fecsegő regény, ha tetszik, regényes fecsegés.
A gaz világ gazai közt tipródunk, hol keresett, hol keresetlen szavak közt, útlevéllel a trágyadombon, nincs csókunk, csak szeretőnk, azt esszük, amit találunk, s itt lészen sírunk is, amitől nem vagyunk túl boldogok. Már attól, hogy lészen. Márpedig a sír közelségével kezdeni kell valamit, még akkor is, ha csak annyira futja, hogy eldumáljuk addig az időt. Ja, minden visszaemlékezés mögött ez húzódik, persze. A nihilizmusról ekkor látszik leginkább, hogy csak dressz. Ungvári viszont alighanem mindig adott magára. Könnyen elképzelhetni egy Marks & Spencer eladójával fesztelen csevegve, noha otthonról ennél éppen többet hozott ebből. Biztos, hogy átélten választ tehát ruhát, legyen az a nihilizmus dressze. Csakhogy a nihilizmus pont nem a halál kiröhögése, hanem a félelem be-ismerése, ami ugyancsak nem egy szokásos gyakorlat. Magyarán perdöntő kérdésekben Ungvári nem konfabulál, igyekszik számot adni a hősies kudarcról. Hogy most, amikor éppen sztoriban van (végig abban van), akkor mennyire csalják meg emlékei vagy önmagához fűződő szenvedélyes viszonya, köztünk szólva, kit érdekel az érintetteken kívül. Mindenki, aki valamivel fiatalabb a szerzőnél és hőseinél, csak hálás lehet, a leírtak után csak a remény marad ugyanis, élni ennél csak különbül lehet. Vagy fordítva, abban legalább bízhatunk, hogy a helyes nézőpontból minden roppant szórakoztató.
Szokás mondani feddőn, hogy valakinek mindenkihez van egy rossz szava. Ungváriról nem mondhatjuk, hogy ennyire szűkmarkú lenne. Ám van egy rossz oldala mégis e pimasz orgiának, hogy nehezen olvasható, ami őszintén szólva meglepetés. Hitte volna a bánat, hogy a kiterjedt életmű után a szerző olykor vesztes egyeztetési küzdelmekbe bonyolódik, s időnként bekezdéseken belül is legyűri a redundancia? De nem ez a baj, ez nyilván mind a fecsegés műfaji sajátja. A hiba magában a műfajban lakik, a fecsegést, ki előbb, ki később, de záros határidőn belül elunjuk, még akkor is, ha híres emberekről szól folyamatosan. Ahhoz meg hangulat kell, hogy újra felvegyük a fonalat.
- ts -
Ulpius-ház, 2004, 374 oldal, 2480 Ft
