Könyv: Mind az ezeret! (Vonattal Magyarországon)

  • - ts -
  • 2005. január 6.

Tudomány

Vasúton bejárni hazánk minden zegét-zugát, hát van ennél vonzóbb lehetõsége turistának? Komótosan elzötyögni innen oda, majd kis idõ múltával amoda. Leugrani a peronon, már a restiben felhajtani egy erõs feketét, aztán nekivágni mondjuk Cece bizonnyal kicsit poros utcáinak sietve, hogy az estivel húzhassunk Szekszárd felé. Mint a mesében...

A kötet, mely mindeme kedv-teléseinkben kalauzunk lehet, nem elõzmény nélkül való. Volt már egy elsõ eresztés belõle, amihez viszont hozzácsapták a kiadó Látnivalók Magyarországon címû könyvének szükséges részeit, így afféle Kolumbusz tojása e "2. átdolgozott kiadás". Olyan bedekker, ami után bárki megnyalhatja mind a tíz ujját. Egy alapos Magyarország-útikönyv. Hisz természetesen nem juthatunk el az ország összes településére, sõt bátran megkockáztathatjuk, minden látnivalójához sem vonaton, de a mû nem marad adósunk az esetleges közúti elérhetõségekre vonatkozó iránymutatásokkal. Így egy alaposabb tanulmányozás után akár nyakunkba vehetjük az országot... Mint ahogy aligha tesszük. Kinek van ilyesmire ideje? E szomorú tény viszont a kötet többféle felhasználási módozatát hozza elénk, melyek közt éppúgy akad praktikus megközelítési lehetõség, mint szimplán élvezeti. A magam részérõl szemrebbenés nélkül kezdetnek az utóbbit ajánlom;

nem kell rögtön csomagolni

ahhoz, hogy jó legyen nekünk, különben is, kinek gyönyör a pakolás? El lehet ugyanis ezt az útikönyvet, mint egy regényt, egyvégtében ától cettig is olvasni. Az ország regényét, a honi vasút regényét. Mint egy mesét... Még akkor is, ha amit forgatunk, nem a kifejezés irodalmi értelmében szerelmetes földrajz, hanem idegenforgalmi ismeretterjesztés, nyilvánvalóan nem távolságtartó, de szükségképp neutrális szöveg, vonzó képanyaggal, ami a befogadói szándéktól, hevülettõl válik lebilincselõvé. A lineáris olvasás inkább a jövõre nézve hasznos. A leírtak hatása alatt a magamfajta például hajlamos lesz olyan terveket szõni, amit máskor elintéz annyival, hogy irány egy hétre az Adria. S ha az efféle révedezést turistaszezonban talán tett követi, máris elérkeztünk a praktikus felhasználásig; s akkor még mindig nem kell arra gondolnunk, hogy végül hogyan megyünk: vonattal vagy kocsin, biciklivel vagy busszal. A közölt információk mindenképpen függetleníthetõk ugyanis az ajánlott közlekedési eszköztõl. Amire, ha komolyan vesszük gyakorlati lehetõségeinket, szükség is van, hisz a mûvet nyugodtan tekinthetjük fikciós alkotásnak: mondtuk már, nincs az a szabadjegyes, aki akár csak fizikailag képes lenne bejárni ezt a kicsi országot vasúton. Máshogy se könnyû...

Ám nosztalgiának nincs ennél tökéletesebb. Leszállni minden állomáson és megállóhelyen, az út nehézségeit épp egy hosszabb viszonylat étkezõkocsijában kipihenni, kezet rázni a forgalmi szolgálattevõvel, keresztnevén szólítani a jegyvizsgálót. Lehetetlen, lehetetlen, pedig a könyv alapos ismeretében a "tudományos" vértezetünk meglenne hozzá. Semmi okunk ellenõrizni, oly nyilvánvaló: bemutatják itt nekünk mind az ezeret, tekintet nélkül nyomtávolságra, vontatási módra, személyszállítási kapacitásra. Fellép itt a "kis csühös" ugyanúgy, mint a szentendrei HÉV, az InterPici, mint a hathúszas libás, a nemzetközi expressz és az úttörõvasút, a vicinális és a kormányvonat. Fõ- és mellékszereplõk, fõ- és mellékvonalak.

Az alkotók célja természetesen nem nosztalgiáink, romantikus vágyaink balzsamozása volt, hanem egy praktikus, minden elképzelhetõ utazási körülmények, feltételek között haszonnal forgatható útmutató létrehozása. Honnan hova, hogyan, mivel, mennyiért, mikor, tényleg csak épp azt meg nem modják, hogy kivel. Minek következményeként a leányzó fekvése magától értetõdõen sikeredik vonzósabbra a ténylegesnél. A mindig pontosan közölt menetidõkbõl foghatnánk, tapasztalatok híján, elõször gyanút, hogy hátha mégsem annyira fenékig tejfel vasparipázni a rónán. De egyfelõl minden olvasónak lehetnek bõséges tapasztalatai a MÁV személyszállítási szokásai tekintetében, másfelõl a legedzettebb horrorfüggõk is simán dobnak egy hátast, ha ilyet olvasnak: "Noha Veszprémvarsányig csak 45 km-t tesz meg a vonat, bizony, másfél órát vesz az utazás igénybe." És higgyék el, most csak úgy felütöttem a kötetet e példamondatért, ha máshol sikerül kinyitnom, ugyanezt találjuk. Nem lehet ezen sokat szépíteni, mászunk és zötyögünk minden vonalon, tán még Pest és Bécs között is (na jó, ott nyilván kicsit kevésbé). Mindezt - épp a precíz közlés miatt - nem vethetjük a mû szemére, hisz szempontjai nyilvánvalóan meghatározzák hangsúlyait is. Szép is lenne egy olyan bedekker, mely az infernális klotyókkal, rosszul elmosott söröskorsókkal, kifordított Szovjetuniót és Lányok, Asszonyokat "Mi történt Hofi Gézával" kiáltást hallatva árusító újságosokkal, mogorva kalauzokkal és ordas késések plasztikus leiratával sokkolná az ország reménybeli felfedezõit. Egy jó könyv mércéje az is, hogy milyen paródiát lehetne írni róla. A Vonattal Magyarországon ellenben nem csak ebbõl a megközelítésbõl kis gyöngyszeme a hazai útikönyvkínálatnak. Földrajzi, történelmi, vasúttörténeti információi, könnyen emészthetõ stílusa mind-mind kiemelik az átlagból. Földönjáró darab, miközben amire valójában a világ egyetlen vonata sem képes, felemeli olvasóját egyenest a fellegekbe, elhiteti vele, hogy bírhatja megjárni a végtelent: e szûk határok közé szorított földrajzi egység véges vasúti és szellemi pályáinak tökéletes végtelen-ségét. Haza a magasban és a talaj szintjén, 1435 mm nyomtávolságon (legtöbbször).

- ts -

Well-PRess Kiadó, 415 oldal, ármegjelölés nélkül; felelõs szerkesztõ: Körtvélyesi Erzsébet, fõszerkesztõ: Pálfy Katalin

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.