Ez a mi kérdésünk is. Repülhet-e a TWA Európába? Magyarán: elér-e hozzánk Martin Scorsese tíz perc híján háromórányi, színes-zajos paláverbe csomagolt küldeménye, az épp aktuálisnak mondható Amerika-képüzenet. Még szép, hogy elér, hisz a könnyen megfejthetőség éppoly fontos helyi sajátosság, mint az említett szabadpiac. De megérint-e igazán, hat-e a három órán túl is? Merthogy a hazai felhasználás megkerülhetetlen igénye mellett ide is van címezve az opus, arra a nyakamat teszem. Ide, Európába nyilván, de ezzel nem mondunk semmit, a mű az egész emberiség, s minden bizonnyal a marslakók számára is napnál világosabban kívánja megfösteni azt, amit már annyiszor láttunk: milyenek vagyunk mi, amerikaiak, milyen a mi hazánk, Amerika. Ja, haza a magasban - de szó szerint, mert arra úgy szokás. Klassz hely, príma emberek - kis hibákkal. Kis hibákkal? Frászt, súlyos, életbevágó hibákkal, amik viszont mégis kicsik, csekélyek mindahhoz a nagyszerűséghez, földi jóhoz képest, amit nekik köszönhetünk, nekik, amerikaiaknak, Amerikának köszönhet
az emberiség és a fejlődés,
továbbá a marslakók. Tudjuk rég, Martin Scorsese olyan, mint Amerigo Bonasera egy hasontárgyú dalműben (Keresztapa), szereti Amerikát. S ezúttal nem akar kevesebbet, csupán annyit, hogy mindenki szeresse Amerikát. Éppenséggel kimondottan időszerű kérelem, ráfér a világra egy kis megerősítés, ami azt illeti. Ha nem Scorsese hozakodik elő vele, még arra is gyanakodhatnánk, leszólt valaki legfölülről, drága művész elvtársak, csináljanak sok szép filmet arról, hogy nap mint nap mi minden szépet és jót adunk mi ennek a hálátlan világnak, mert az utóbbi időben ezért-azért néhány krakéler, főként Európában, nem átall hepciáskodni velünk, ugye, értik, művészkéim.
S hogy miért európázunk mi is, és miért emlegetjük a világ többi részét és a marslakókat csak magunk után, arra is a filmben lakik a magyarázat. A vége táján ugyanis Scorsese szemrebbenés nélkül, ám roppant elszántsággal beidézi Orson Welles Aranypolgárát, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egyfelől mintegy kijelölve darabja helyét az egyetemes műtörténetben; másfelől emlékeztetve bennünket, hogy az (mármint az Aranypolgár) mennyire bejött nekünk (mármint Európának, a brüsszeli 12 óta [1959] úgyszólván egyfolytában, lám papírunk is van róla).
Nos, kétségtelen, az Aviátor jelentősége aligha ér fel az Aranypolgáréhoz, de mi (nézők) lennénk a legjobban megsértődve, ha a maestro nem ahhoz, hanem mondjuk a Csudafilmhez lőné be alkotását. És attól, hogy valami nem akkora dobás, mint Welles remeke, még lehet pazar. Az Aviátor sem piskóta, legalábbis kinematográfiailag, mert köztünk szólva az üzenetével tele van a padlásunk. Egyben ez is a válaszunk enkérdésünkre.
Nem, a TWA nem bír
idáig röpülni, de attól még a film remek móka, ha kicsit hosszúra sikerült is (ez sem nóvum, Hollywoodban az igényességet olykor hajlamosak vekkerrel is mérni).
S persze dollárral is. Az Aviátoron, s szolgáljon ez javára: minden egyes ráfordított cent meg is látszik, éppen most nagy szó ez nekünk, még ha idevágó alanyi rossz tapasztalatainkkal nem akarunk is terhelni még egy kis ideig senkit. Tovább megyek, ezen a filmen minden beléfektetett dollár kettőnek látszik, egyszerűen pompás kiállításról kell beszélni, nohát! S érdemei itt korántsem érnek véget. A függönyig stílben (pedig az van benne több is) tartott, feszesre szerkesztett, alig lankadóan lendületes, igaz hollywoodi szuperprodukció. Pont az, ami szeretett volna lenni, szemben például a mester előző grandiózus buktájával, a New York bandáival. Tündöklő sztárparádé, a helyi értelmezés szerinti legjobbat kihozva az összes delikvensből, Leonardo DiCapriótól Kate Blanchette-ig, csupa nagy alakítás, csupa CV-k díszére váló cameo.
A történet is egy vérbélű nagyvad meséje, vasmarkú kapaszkodás a fellegekbe... Howard Hughes, a hatékony iparmágnás, az amerikai aviatika nagy formátumú innovátora, hollywoodi mogul (minderre kevésbé szerencsésebb vidékeken három ember is kevés lenne), oldalán a világ legjobb nőivel vívja harcát lepedő- és filmvásznakba gabalyodva a fejlődésért s önnön démonai ellen, úgyszólván a saját neviben (mégis túlzás lenne, ha Kane polgártársnak hívnák, meg különben is, Amerika attól az, ami, hogy mindenki az [lehet], aki...).
Nem kell különösebben jószemű vátesznek lenni, hogy ráhibázzunk, a mű nagyszámú (11) Oscar-jelöléséből ezúttal egy csomó - megérdemelt - szobor is kerekedik. Aki tehát a díjkiosztás előtti lázát a kutyaharapást szőrivel metódus szerint igyekezne enyhíteni, egy percet se tétovázzék! Plázára fel!
A Mokép bemutatója
