Film: Történelmi jelentõség (Mészáros Márta: A temetetlen halott - Nagy Imre naplója)

  • - ts -
  • 2004. október 28.

Zene

Nagy Imre nevét az '56-os forradalom után harminc évig ki sem lehetett mondani. Nem szerepelt a nyilvánosságban. Száj elé tett mutatóujj követte a szót, ha róla beszéltek. Mégis tudta mindenki, hogy ki õ. Csak a testét sikerült elpusztítani, szellemén nem fogott semmi. Aztán a tiltás véget ért. A rendszerváltás óta - a naptár szerint - tizenöt év telt el, mondtak róla mindenfélét. Ám neve kapcsán máig is a várakozás ötlik fel elõször, annak a harminc esztendõnek a gonosz csendje.

Nagy Imre nevét az '56-os forradalom után harminc évig ki sem lehetett mondani. Nem szerepelt a nyilvánosságban. Száj elé tett mutatóujj követte a szót, ha róla beszéltek. Mégis tudta mindenki, hogy ki ő. Csak a testét sikerült elpusztítani, szellemén nem fogott semmi. Aztán a tiltás véget ért. A rendszerváltás óta - a naptár szerint - tizenöt év telt el, mondtak róla mindenfélét. Ám neve kapcsán máig is a várakozás ötlik fel először, annak a harminc esztendőnek a gonosz csendje. Máma már van sírja, szobra, tere, utcája; elnevezve róla, mi elnevezhető, iskolai tananyag. Lehet mindehhez még valamit hozzátenni? A történelemtudomány megtette a magáét, a maga módján a politika is, jó ideje a művészeten a sor. Most, legalábbis ami a magyar filmet illeti, ezt is kipipálhatjuk, minden kényszer, minden rossz érzés nélkül. Mészáros Márta tisztességes, jó filmet készített, ami bár bevallottan nem történelminek készült, kétségtelenül hordoz efféle funkciót. Aki rövid úton meg akar tudni valamit Nagy Imréről, első lépésnek nyugodtan választhatja ezt a darabot, s akár kedve is kerekedhet tőle történelmi ismeretei bőví-tésére.

Ugyanakkor e vitathatatlanul nemes érdemek mellett az anyag, amin mindez elénk kerül, egyéb természetű vizsgálatokra is késztet: milyen mozi végül A temetetlen halott? Hisz a küldetés, a történelmi jelentőség éppenséggel teher szokott lenni egy műalkotás számára. Annyi minden, a pátosz, a stréberség, a mindenáron való üzenetközvetítés szándéka nyomhatta volna agyon ezt a mutatványt... Másfelől persze léteztek számos garanciák, végtére Mészáros Márta nem ma kezdte a szakmát. Ha megkérdezték volna a közönséget, hogy ki csináljon Nagy Imréről filmet, gondolom, magasan versenyben lett volna. Lehet ezt úgy is nézni, hogy Mészáros tartozott ezzel a filmmel... Adott esetben az, hogy a nézőnek vagy önmagának: speciel egyet jelent, emlegethetnénk akár az örökkévalóságot is. Ráadásul nem rugaszkodunk el szikrányit sem a valóságtól, ha azt mondjuk, hogy neki ehhez voltaképpen már meg is volt a formája, kiterjedt életművének általánosan elismert része a Napló-sorozat (ráutaló magatartást sejtet a különben keresettnek ható alcím is). Melyre ha visszapillantunk egy kurtát, az ígéret elhangzását is elkaphatjuk. Úgy emlékszem, az elsőben, a Napló gyermekeimnek címűben van egy híradóbejátszás. Nagy meghirdeti az '53-as kormányprogramot. Valami szakmai vetítésen láttam, filmszemle, az ég tudja már, mi lehetett, a nyolcvanas évek közepin jártunk, jött a részlet, s kitört a taps a nézőtéren. Aztán ezt átéltem az első nyilvános vetítések egyikén is, ahol biztos nem az illedelmesség csaptatta össze a mancsokat. Márpedig moziban előadás közben tapsolni nem szokás..., akkor az ereklye felmutatásának járt. De nem szállhatott el a levegőben: húsz év nem nagy idő. Még akkor sem, ha az ember egy derekas tapssal abban a percben csak a lelkiismeretével meccselt, aztán hazament, megengedőbben: haza a várakozásba.

A híradófelvételek, köszönik, most is megvannak, ebben a filmben is bőséggel, ám Kádár Jánost nem ünnepli a zsöllyében a kutya sem. (Hm, pedig nem is lenne hiábavaló néhány munkáspárti alapszervezet gyűlésén levetíteni e munkát. És mindenhol másfelé nem mellesleg.) A negatív hőst tehát csak emlegetik, csak dokumentumokon van jelen, ott még nem tart a magyar mozi, hogy eljátssza valaki, de Nagyot (Jan Nowickit) is kivártuk.

A fikciós képsorok között megjelenő valódi és áldokumentáció mesélő, elbeszélő funkciót hordoz, afféle útjelző rendszer, leginkább a miheztartás végett, hiszen amúgy végig a személyesben vagyunk. Nagyon a személyesben, alig van, kis túlzással nincs is jelenet Nagy Imre nélkül. Ezt a bő másfél esztendőt, közvetlenül a forradalom előtti napoktól - amikor magas kedvvel tapossa földijei közt a szüreten a kádban a szőlőt - egészen a bitóig vele töltjük. Személyével, emlékeivel, várakozásaival. A szereplők bár számosak, Mészáros Márta filmje egyszemélyes mozi. Nem tágít hőse mellől, akár rá is unhatnánk. S hogy ez nem következik be, minden dicséret helyett beszél. Sőt, az eleve magas feszültség kitartja egyenletes emelkedését: pedig mindenki tudja, mi lesz ennek a vége...

Az is bizonyosnak látszik, hogy csak így lehetett, egy ennyire súlyos one man show terheit csak nagyon szoros alkotói kapcsolat bírhatta el. Együtt van a dolog példásan, Nowicki játéka, Jancsó Nyika képei, mintha tényleg természetes lenne, holott máskor ez nem feltétlenül volt egyértelmű, volt alkalom, amikor lehetett vitatkozni (kellett is), de az most miért tartozna ide?

Leszögezhetjük, vállalását - méltó mozgóképes emléket állítani Nagy Imrének - Mészáros Márta teljesítette. Az emlékezés rendben van, egy várakozással immár kevesebb marad, Nagy Imre, akinek létezése és pályája a belátható történelmi távlat és a bőrünkre száradt gyalázat miatt mindig is személyes ügyünk volt, mostantól még személyesebb. Valaki, akire - most már e mű segedelmével is - büszkék lehetünk. A magyar filmművészet megújítását pedig bolond, ki itt keresné.

- ts -

Forgalmazza a Budapest Film

Neked ajánljuk