- ts -

Tarantinót a Kill Bill kapcsán a magunk részéről eltemettük (na jó, mondjuk úgy: egy időre..., de akkor legalább vidéken), még sincs okunk panaszra, hiszen nem maradtunk tarantiánus filmek híján, most ez, a jövő hónapban Rodriguez testvér harmadik nekifutása az El Mariachi tárgykörnek, sok is a jóból. Tarantino követőinek többségét nem szenvedhettük, de ha muszáj volt vizsgálni műveiket, mindig az volt a perdöntő, hogy minémű a hozzáadott érték. Ráadásul paradox módon nem az eredetiség jelentette a legtöbb esetben a szükséges pluszt. Vagyis az ismert szcénához gyakran további nagyon, de máshonnan ismert impulzusok kívánkoztak, s nem valami hót originális fordulat. Ennél is bonyolultabb a helyzet a konkrét esetben, ezért feltétlenül szükséges már időben kijelenteni: a Balhé remek kis mozi, lendületes, eszement hülyeség, szűk másfél órányi elszánt marháskodás, korra és nemre való tekintet nélkül ajánljuk kedves nézőinknek. Arról szól, hogy hat, hazai pályán mérsékelten sikeres nehézfiú legutóbbi kudarcát feledtetendő külszolgálatra szegődik. Chicagóba mennek betörni, egyenest Párizsból. Kiszállásuk során nehézségekbe ütköznek, melyek éppen olyan nevetségesek, mint azok a módozatok, amelyeket a leküzdésükre hőseink kieszelnek. E vidám problémakezelés persze nincsen halálos áldozatok nélkül, de ki lehet bírni - hangozzék ez akár ellentmondásnak is, sőt megkockáztatom, ezen ellentmondás itt a só meg a bors.

Érdemes-e hinni a reinkarnációban? Ja, hinni a biciklipumpában is érdemes, de ez a reinkarnáció, ez egy cifra dolog. Tárgyalt filmünkben például Einstein (világhírű tudós) harmincnegyedik reinkarnációja (Einstein, Zweistein, az annyi mint Vierunddreissigstein) egy rendes balek Budapestről, de ennek voltaképpen örülhetünk (velünk Einstein is), hiszen egészen a harmincharmadikig is egy csomó fehér egérben reinkarnálódott a legendás fizikus, fehér egerekről viszont viszonylag ritkán készül játékfilm, leginkább csak akkor, ha tudnak beszélni, mint Stuart Little.

Pénteken kivégzik Kevin Spaceyt. Ma hétfő van, jogorvoslat már nem lehetséges, jöhet a sajtó. Az elítélt és ügyvédje kiválasztanak egy korábbi megszólalásaiért becsült s mértékadó lapnál működő riportert: félmillió dollárért kedden, szerdán, csütörtökön két-két órás interjúk, ennyi elég, és a fegyintézetnek is belefér. Ez Alan Parker filmje, amit Kevin Spacey elmesél, hangfelvétel nem készíthető, jegyzetelni lehet. A riporter Kate Winslett, aki azzal vívta ki alanya elismerését, hogy tényfeltárásai során egyszer odáig ragadtatta magát, hogy forrásai védelmében még pár napra börtönbe vonulni se szégyellt, mondván, holnap is van nap, kell a forrás.

Nincs hótbiztos módszer, az már szentigaz! Már ami azon dilemmát illeti, hogy melyik filmet válasszuk, ha mozizni kell. Az elég jónak látszott eddig, hogy megnézem a gyártó ország(ok) nevét, s ha egy kicsit is egzotikusat találok, nem lesz nagy pofára esés a dologból, de ezúttal törököt fogtam. Ha valami török-magyar koprodukció, és az előzetesek szerint nem a mohácsi vészről szól, minden bizonnyal érdekes lehet: a Szerelem és árulás alighanem azért magyar is, mert az Eurimage akkor ad könnyebben pénzt, ha koprodukció van. Ez a film tök török, de nyugodtan lehetne bármilyen, ha például magyar lenne, harmincöt évvel ezelőtt készült volna, és azt kell mondjam, akkor érvényes lett volna, mert ha nem mondanám, egy-két igen nagy becsben tartott filmünk hitelét kérdőjelezném meg, minek azt.

Van némi spétje az örömnek: a dolgozat valamikor 2000-ben fogalmazódott, 2001-ben nyert Arany Oroszlánt a velencei fesztiválon, ám mi azóta sajna túl vagyunk a Bazi nagy görög lagzin, mindennapjaink részévé vált az Irigy Hónaljmirigy, hogy a Csavard be, mint Beckham című édességről már ne is beszéljünk. Ezzel együtt persze bátran leszögezhetjük: jobb későn, mint sohase. Vizsgált mozidarabunk talán a "nagyon helyes" kategóriába sorolható legkönnyebben, ám ezenfelül is rendelkezik érdemekkel, noha kétségtelenül nem hat falrengető nóvumként: egy zsánerfilm.

Írtuk már itt, de most névvel, címmel, rendszámmal ellátott bizonyítékunk is van: Hollywood (és persze európai uszálya) a nagy ötletek korszakát éli. Momentán egy forgatókönyv piszkosul nem kezdődhet úgy, hogy a fiú találkozik a lánnyal, körbe is röhögnék vele az alkotót. Nos, bízvást állíthatjuk, A fülke szerzőit ilyen veszély nem fenyegette: ez a dolgozat valóban csudára ki lett találva. Ráadásul az ötlet nagysága éppen kicsiségében, látszólagos minimalizmusában rejlik.

A múlt héten, konkrétan a Szindbád kapcsán ott hagytuk el, hogy ezek a köpenyes-kosztümös dolgok jobb, ha rajzfilmen intéződnek tovább, mert nincs az a technika, amely korszerű hőssé emelhetné a sok rizsporos bohócot.

Emlékeznek még a rendszerváltásra? Voltak annak mindenféle következményei, szült az egy csomó várakozást, egyebek mellett filmes természetűeket is.

Itt vannak újra a kalózok: úgy tűnik, végre biztos helyen, az utolsó menedék oltalmában, egy rajzfilm kockáin. Nem csak ők vannak ezzel így, szerencsétlenek, ahogy ma kinéz, az egész kosztümös szcéna számára ez az egyetlen egérút.

Mint a szomszédos interjúból (és pláne ebből a szép, színes filmből) kiderül: a tizenkét éves rendezőnőt, noha akkor még nem volt rendezőnő, rabul ejtették a bikák - azóta viadalból van a lelke. S most megmutatja, leláthatunk a fenekiig: műbalhé az egész, úgy, ahogy van, műbika, s bár több mint két óra hosszáig forog, engem hamar ledobott.

Van az úgy, hogy az ember falra festi az ördögöt. A múltkor még a mátrixban voltunk, de ez már a való világ. A Mátrix című film kapcsán fejtegettük, hogy a menekülés mítosza, miszerint (mindig) kell lennie egy másik megoldásnak, egy párhuzamos világnak, kiderülhet bármikor, hogy amit eddig csináltunk, azt valaki más álmodta egy túlcsordulóan bőséges vacsora után, és az illető most fölébredt, így eddig viselt dolgaink vagy meg se történtek, vagy egy nyilvánvalóan magasabbrendű színjáték, játszma részét képezik stb., szóval ha valami (film adott esetben) ezt elég harsányan képviseli, az elegendő-e ahhoz, hogy kultfilmet emlegessünk, s ne csak annyit mondjunk, amennyit valójában kellene: lárifári. Mindössze egy érv szólt amellett, hogy talán mégis lehet a dologban valami: konkrétan az, hogy a Mátrix összes epizódjának szereplőit nem Tommy Lee Jones kergeti, nem előle menekülnek. Egy hollywoodi film esetében, kérem, ez már érv. Most már tudjuk a miértet is: Tommy Lee sajna épp nem ért rá. Miért, miért: nagyon kellett neki kergetni valakit. Igen, ez akkor már nem a mátrix, de a való világ: Tommy Lee újra hajt. Ezúttal Benicio Del Torrót, aki ugyan bizonyos helyzetekben valamennyire hasonlít Lacira, a második nekifutás győztesére, de a való világot nem ezért emlegetjük: csupán a kontraszt miatt.