Minden második westernfilm errõl szól: jön a gonosz bányatársaság, és el akarja - tûzzel-vassal, mézesmadzaggal - kergetni földjükrõl a szegény farmereket (indiánokat).
Tényleg, mennyit ér 300 tonna arany? Pénzbeli értékérõl minden bizonnyal készült kalkuláció a megfelelõ helyeken, ám nekünk ezúttal az egyéb természetû ellentétele-zés felmutatása jutott. A hír nem új, a romániai Verespatakon (Rosia Montana) készülõ gigantikus projektrõl már bõségesen harangoztak, inkább kontra, mint pró. A tervek szerint egy kanadai-román vegyes vállalat, a Rosia Montana Gold Corporation úgy hozná létre Európa legnagyobb aranybányáját tizenöt év alatt, hogy a környék hegyeit naponta 20 tonna dinamit felhasználásával egyszerûen eltüntetnék. Építenének egy 800 hektáros zagytározót a cianidos szennyvíznek, 180 méter magas gáttal. Mindehhez négy falu teljes kitelepítésére van szükség, ami 2000 embert érint: a dolog immár folyamatba tétetett, a házak, telkek felvásárlása pillanatnyilag is tart - ha akarom, itt kezdõdik Kocsis Tibor filmes dokumentációja, ha akarom, a 2000-es tiszai halpusztulásnál. Mégsem csupán "szimpla" környezetvédõi kiáltvánnyal van dolgunk, a darab mûfajának nyilvánvaló éke, ha ez számít. Nem nagyon szokott, az ilyen esetekben szinte kizárólag a tárgyra vonatkozóan vizsgálandó bármilyen érvényesség. Legtöbbször így vannak ezzel az alkotók is - a hagyományos formák nem kényelembõl használatosak, inkább az igyekezet látszik mögülük, mindenáron eljutni a címzetthez, a minél szélesebb nyilvánossághoz. Egy mai magyar dokumentumfilmnek ez nem is olyan egyszerû, ezért a mûfaj formai megújítására leginkább "technikai okokból" kell várakoznunk (mi sem ilyesmit kerestünk most, de elfeledkezni róla mégsem kellene).
Azt mondtuk, hogy nem környezetvédõi sikoly - akkor hát mi? Az, persze hogy az is, de végül is csak egy történet az ezredfordulóról, korunk kétségbeesett értékharcáról, amit bûnös leegyszerûsítés lenne 300 tonna arany vs. 2000 lélek csatájaként felfognunk, de kiindulásnak feltétlenül megteszi.
A tiszai katasztrófa után (ha már ennyit játszanak a számok: 1200 tonna döglött hal) nem kell különösebben hangsúlyozni az efféle aranycsinálás kiváltképp magas kockázatát, a felidézése inkább a befogadói szempontok tisztázásához szükséges. Nincs ezen mit szépíteni, nagyon nehezen képzelhetõ el itt ma olyan közönség, amelynél ne nyitott kapuk döngetésének minõsülne bármilyen felszólalás ciántárgyban. Kocsis nem is hagyja ki a lehetõséget, egy sokkoló nyolcperces betétben emlékeztet az arany négy évvel ezelõtti helyi árfolyamára. Majd egyik szereplõjétõl megtudhatjuk, hogy annál egy verespataki baleset éppenséggel negyvenszer lenne nagyobb. És mi van, ha túloz? Akkor csak hússzoros lesz? Tízszeres?
Szerencsére önnön igazát (mert afelõl nem lehet kétségünk, hogy nemcsak bemutatja a sztoriját, de határozottan állást is foglal) a film nem kifejezetten a riogatás eszközeivel kívánja bizonyítani. Kocsis módszere ennél csendesebb, makacsabb és hatásosabb. Az a kétezer élõ lélek érdekli, akiket jó sorsuk az arany útjába lökött. Akik-nek most menniük kéne, elhagyni szülõföldjüket, elhagyni házukat, templomukat, temetõjüket (halottaikat). A hontalanná válók tragédiájánál pedig kevés égrekiáltóbbat hurcol ez a föld. Így van ez akkor is, ha nyilván nem a szabad ég alá visz Verespatakról az út, sõt a megszólalók közléseibõl az derül ki, hogy a bányavállalat a maga módján gavalléros ajánlatot tett, amit fizetnek, azért tisztes ingatlan vásárolható - máshol.
Ennyi a film: ott vagyunk egy majdnem kétezer (1871) éves településen, és mindenki igyekszik elmondani, mit akar. Akik építeni akarnak, az EU-s környezetvédelmi elõírások maradéktalan betartá-sáról beszélnek, akik mennek, a nyomorról, amit maguk mögött hagynak, meg a házról, ami valahol várja õket, a terepszemlézõ európai parlamenti deszant pedig arról, jaj, milyen komoly probléma is ez, de igazán csak a maradni óhajtók szava hallik az égig - vajh, mire jutnak vele? Mondják, mondják, de a vetítõben nem szabadulhatni az érzéstõl, hogy hiába mondják. Hogy hiába zsarolják az istent, sorsuk, puszta életük aligha lehet valuta egy ekkora játszmában.
Mert a dolog még nem dõlt el: vagy van környezetvédelmi hatástanulmány, vagy nincs, vagy a szebbik pofáját akarja egy ország mutatni, például abból a viszonylag különlegesnek számító alkalomból, hogy megint csatlakozni szándékozik egy unióhoz, vagy tesz az ilyesmire, s inkább a közvetlenebb természetû haszonra mozdul. Vagy sikerül (Európának, a felelõséggel gondolkodó államnak, a lelkes civileknek, Draculának, a jó tündérnek, bárki érintettnek, kívülállónak) megakadályozni a nagy aranybányászást, vagy nem. Valami már rég oda van. Egy csomó ember élete megint, bagatell. Mert ebbõl a sztoriból már senki nem jön ki épen, az hétszentség, legyen bárkinek is bármekkora hepiend a végin. Jó, ha a halak megússzák.
Mindazonáltal nem árt résen lenni, hisz a harc a nyomor méltóságáért dúl, ilyenformán nincs különbség nézõ és szereplõ között, mi is ilyen játszmában vagyunk, ha nem is mindig élõhelyünk a tét.
- ts -
A Flora Film produkciója
P. S.: Megjelenésünk másnapján Persányi Miklós környezetvédelmi miniszter román kolléganõjével találkozik Verespatakon.
