A partról nézve a szárnyashajó kimondottan dinamikus benyomást kelt, lenn a fara, fenn az orra, mint egy nagyra nõtt Forma-1-es motorcsónak, afféle papucs. A beszállás és az elindulás után ez az emlék a gyakorlatban is értelmet nyer, különösen a helyfoglalás tükrében: a hátsó rész minden korábbi hasonlónál vízközelibb élményt nyújt, szemközt tornyosul a budai Vár, a hidak szerkezete fölénk magasodik, a Parlament tornyain strázsáló rézvitézek, mint két fej valami gigantikus gombostûn. Az elsõ traktus panorámája közelebb van a megszokott hajózós horizontokhoz, de tegyünk le róla, helyfoglalás becsekkolási, érkezési sorrendben, nem lehet - meg nem is kell - olyan korán érkezni, hogy a virulens amerikai nyugdíjasokat leelõzzük. Esetleges ebbéli szándékainkat a menetrend amúgy is nehezíti valamelyest, hiszen Pestrõl is, Bécsbõl is reggel nyolckor indul a viszonylat, s a startot a mondott csekkolás és útlevélvizsgálat is megelõzi. Ugyanakkor jóval emberibbnek tûnik e hajnali kihajózás, ha tekintetbe vesszük, hogy Bécsig hat és fél óra az út (vissza öt és fél). Mi tagadás, elrettentõ adatok, reflexbõl túrtunk fel ijedtünkben néhány antikváriumot, hogy a Háború és békénél némileg hosszabb olvasmányt szerezzünk be az útra. Hogy nem temetkeztünk szerzeményünkbe rögtön, arra egy darabig lehetett magyarázatot találni. A kifutás izgalma, ilyenek.
A mezei sétahajózónak, tehát nekünk úgy Budapesttõl Esztergomig van meg a Duna, viszont irodalmi pallérozottságunk hátrányára pont ezzel a szakasszal nem lehet be-telni soha. Élénken emlékszem a Queen együttes rendszerváltás táji felléptére minálunk. Nagy szónak számított az a vendégszereplés, a meghatott vendéglátók elvitték a fiúkat egy dunakanyari hajókirándulásra. Azóta masszívan tartja magát a legenda, mely szerint Freddy Mercuryt annyira lenyûgözte a látvány, hogy menten meg akarta vásárolni az egészet, vagy ha szõröstül-bõröstül nem adják, legalább a fellegvárat. Jó szeme volt szegény Freddynek. A szárnyason is könynyen támadnak efféle gondolatai az embernek.
De majd Esztergom után olvasgatunk! Köztünk szólva a hajnali kelés miatt némi decens bóbiskolás is az útitervbe volt illesztve - hiába, mert a komáromi erõdig tervezett, látnivalókban szerényebbnek képzelt szakasz nem hagyott idõt ilyesmire. Az ugyan kétségtelen, hogy Lábatlan vagy a túlsó parton
Mocs és Radvány
mérsékelt izgalomforrás, de a geográfiai csodák helyére befurakodott az ornitológia. A madarak Pestrõl alig is tapasztalható nagyszámú fellépése és élénksége minden ez irányú várakozást fölülmúlt. Nyilvánvaló, nem terjedelmes szépirodalomra kellett volna hajtani, hanem valamilyen "kis madárhatározóra" - azt biztosan felütöttük volna, ha korábban nem is, most, amikor idáig értünk a mesében. E nélkül csekély a garancia a tudományos hitelre, de mi például kormoránnak véltük azt a személyt, aki egy-két méter magasan a víz felett versenyre kelt a hajónkkal. Mit versenyre kelt? Az elsõ részhajrát simán el is vitte. Becslésünk szerint kitartott néhány kilométeren át, épp addig, míg kezdett volna leszakadni. Akkor, felmérve a lehetõségeit, kecses ívvel a part (bokszutca) felé kanyarodva, méltósággal le-lépett a színrõl. Ha beszámítjuk, hogy úgyszólván állórajtból (ücsörgött a vízen) érte el ezt az eredményt, feltétlenül õt kell erkölcsi gyõztesnek tekinteni. Pláne annak fényében, hogy kiszállása után kisvártatva kollégája állt sorompóba, hasonló erényeket csillogtatva. A bõsi erõmûig vagy tízük próbálkozott be. Szédületesek voltak.
A komáromi erõd az utolsó olyan hajóállomás, melyet a belföldi forgalom még elér, ezután valóban szûz víz jönne. De hamar
a vízmû jön
inkább, mely így, a hajóról nem nagyon enged teret semmiféle érzelmi alapú vizsgálatnak. Egyszerûen lenyûgözõ monstrum, éppenséggel lehetne utálni is, de az úti élmény nem hagy idõt rá. Különben is, ekkora hajóval zsilipelni a magyarországi folyamszakaszokon ugye nem lehet. Fél óra pillanatnyi lepergése alatt 18 métert emelkedünk, méghozzá úgy, hogy a közönséget felengedik a szárnyas tetejire, így az egészet a bõrin tapasztalhatja. Egyébiránt nem utálja a dolgot a halász kócsag (vagy a szürke gém - vesszek meg, ha legközelebb a Forsythe Sagát viszem) sem, neki módszere van, ahonnan elfogy a víz, ott mindig megreked néhány figyelmetlenebb hal, olyan így a hely, mint bármelyik halászcsárda, tálcán jön az ebéd hosszú csõrû barátunknak.
Kikeveredve a zsilipbõl aztán a tenger következik hosszan, víz, víz, amerre a szem ellát, a gát mögül kikandikálnak a csallóközi falvak templomtornyai, ott valahol, jóval a víz szintje alatt emberek élnek.
Majd Bécsnél lesz még egy zsilipelés, de az voltaképpen kikötés elõtti levezetésnek tekinthetõ ehhez képest, hiszen ott "csak" nyolc méter a szintkülönbség. A "tengeri szakasz" után egy laza szendvicsnyi idõvel
Pozsony
következik, ami a Dunáról új, de éppoly meggyõzõ arcát mutatja, mint belülrõl. Amit érdemes volt rendbe tenni abban a városban, azt megcsinálták.
De ha már szóba jött a szendvicsnyi idõ, említeni kell a járat szolgáltatásait is. Nem viszik túlzásba, de nincs okunk panaszra. A jegy mellé járó, szokványosnak mondható narancslé, kávé, szendvics, csoki (kétnyelvû idegenvezetõ szöveg az érdekesebb helyeknél) összeállítás mellett a büfé (elfogadható kínálattal) mondjuk bécsi presszóárakon mûködik, amitõl nem kell különösebben megijedni, hiszen Budapest már jó ideje csatlakozott Európához, legalábbis vendéglátó-ipari árszínvonalában - a pesti szogáltatások minõsége pedig ezúttal nem tartozik ide.
A legjobb a végére marad: Dévény vára és annak környéke. Eleink lehet, hogy nem voltak tökéletesek, de azt tudták, hol van a határ - a legjobb helyen. Ehhez fogható tökéletes helykiválasztást csak az ezeréves határként emlegetett Békás-szorosnál látni - leírásához elfogytak szavaink.
Bécs egy olyan hely, ahová idõnként elmegy a magyar. Mivel számottevõ árkülönbség nincs vonat és szárnyashajó között, egyszer-kétszer a hajó megéri az idõbeli többletráfordítást. Gorenjéért ugyan továbbra is kocsival kell menni.
- ts -
