Bocsássuk elõre, istenkísértõn merész vállalkozás volt a kis szõrös rohadék moziba citálása, hisz ezzel - vagy minden hasonlóval - kapcsolatos ellenkezésére bizton lehetett számítani: a nevezett, mint tudjuk, szerfelett lusta és öntörvényû állat. A filmkészítés ezzel szemben, m. t., nagy önfegyelmet, alázatot és fokozott koncentrációt igénylõ foglalatosság - az esetek nyilván perdöntõ hányadában. Az is bolond tehát, aki moziba viszi a macskát (ha már mindenképp muszáj, én az állatkertet ajánlanám: last minute, one way ticket, full pension).
De ennél többrõl van szó, látatlanban is felmerülhet a kérdés, van-e valami keresnivalója a dögnek a vásznon. A nagyon is kézenfekvõ válasz a rövidebb és hoszszabb képregények környékén található. Garfield igazi terepe a három- (max. hat-) kockányi
villámtréfa, nem az,
amikor lapozni kell - az olvasó-fotelban meghal. Az õ lényege ugyanis az a néhány (max 5-6), pofájára maszkírozott grimasz, és a kis felhõk, melyek a feje fölött gondolatait hivatottak megjeleníteni - ezek is inkább akkor, ha teljesen üresek. Tudja ezt mindenki. Magyarul, aki úgy dönt, hogy (közel) másfél órás filmet kanyarít a dagadt rém köré, annak elsõül Garfield pont ezen sajátosságával kell számot vetnie. Hacsak nincsenek más ambíciói, ez esetben - bár meglehet, ez a mi hibánk - ilyet orrontunk. (Szatellitfilm vagy hogy hívják, az a lényege, hogy egy - általában vitán felül álló - sikerre még ráépítünk valamit, és elõre dörzsöljük a tenyerünket, hogy micsoda kaszálás lesz a buli vége, hisz ami egyszer, százszor már bejött, annak bizonyítottan van fizetõképes kereslete; magyar példával is szolgálhatok, ha emlékeznek még a Szandi címû filmre. Mörcsendájzing, mi más.)
Nem is kell csalódnunk, alkotó érzékeli a kihívást, és ezt siet is a tudtunkra adni. A felvezetõ jelenetek mindegyike Garfield közismert jellemrajzát igyekszik - jó vastag kontúrokkal - tovább erõsíteni, hogy ne mondjam, szájba rágni, ám ezt mérsékelt szellemességgel teszi. Így még a kimért pályán, a kötelezõ gyakorlatokban kerül jócskán hátrányba a film a képregény-emlékekkel szemben. Ám ez nem is lenne túl nagy baj, hiszen hogy megáll-e a dolog, nyilván a hozzáadott értékeken múlik. Ekkor megint feltehetjük magunknak is a kérdést: ugyan mi a fenét lehet Garfielddal kezdeni a moziban? Mit újat lehet még megtudni róla? Hohó, itt már van miért felsikoltani: "Jaj, csak ki ne derüljön róla, hogy a szõrös mellkas alatt érzõ szív dobog benne!" Nem lehetnek illúzióink, kiderül. Garfield egy - egyébként minden szempontból bûbájos, hisz ki látott már ronda, büdös, bolhás, hamis, sunyi, alattomos csikaszt amerikai filmben - kutya megmentésére indul. Ennél csak az volna rosszabb,
ha egeret kellene fognia,
mondjuk úgy, mint Nicholas Cage-nek valamelyik felejthetetlen filmjében (mi is volt a címe?) kocsit lopni, 24 óra leforgása alatt négyszázat. Már a motiváltsággal is alapvetõ bajok vannak tehát. Végre is mi a fenének indulna az igazi Garfield egy kutya megmentésére? Mert a (kutya-macska) barátság neki szent? Na, ne nevettessük egymást! Azért, mert unatkozik a kétségtelenül idõnként mókás Ubul nélkül? Képzeljék, azért! Ez meg egyenesen nonszensz, hisz egy gyerek is tudja, Garfield imád unatkozni, az egyik legkedvesebb elfoglaltsága. Eszerint a film szerzõinek hozománya annyi, hogy Garfield azért is emberi, mert sokkhelyzetben (Ubul odalett) ugyancsak hajlamos alapvetõ személyiségjegyeivel szögesen ellentétes viselkedésre. Persze biztos nem az eredetiség a cél, be kell lássuk, nem szubkulturális igények kielégítésére megy a játék. (Az al-Káidának fegyvert szállító Garfieldet alighanem csak korhatárosan engedték volna játszani, ami ugye megengedhetetlen bevételkiesés.)
Ha valaki azért tartana macskát, hogy az vészhelyzetben visszahozza a kutyát, az újságok bezárhatnák az elveszett kedvencek rovatot az apróhirdetési oldalon, a villanyoszlopokon pedig csak angoltanárokról olvashatnánk. Ilyes traumáktól egy ideig még nem kell félnünk. Bár az amerikai film életünkre gyakorolt hatásáról már sokfelé miséznek, a haszonmacska fogalma még üdítõen távolinak tetszik. Sõt, egyesek kifejezetten azért preferálják a kis testû szörnyeteget a természetes szövetségesnek számító ebnépséggel szemben, mert rendõrkutyáról már hallottak, de rendõrmacskáról még soha. A macskatartás máma még merõben élvezeti indíttatású projekt, társadalmilag elfogadott mazochizmus. Ilyen az ember: szereti, ha basáskodnak felette - de nem akárkik, s nem is akárhogyan. Ez Garfield megérdemelt világsikerének is az egyik lehetséges nyitja: úgy szeretjük, ha meghosszabbított (például négylábú) énünk kívánságait kell lesnünk (a szakirodalom, melyet gyakorta fowrgatok, ezt dominaelvként ismeri; a szépirodalom pedig A macska is ember címû alapvetésben reflektál a problémára, ha még emlékszünk a szerzõjére). Ha Garfield kényelméért fáradunk, magunkat kényeztetjük, a kutyát meg hozza vissza a konstábler.
- ts -
Forgalmazza az InterCom
