Oh, egy svéd vígjáték kis rendõrök nagy napjairól - igazi unikum az ilyesmi, nem árt komolyan venni. Tessék mondani gyorsan egy svéd vígjátékot! Ki ne tudna: a Picasso kalandjai. Egy igazi mozilegenda, még most is viszonylag sûrûn adja az egyik kereskedelmi tévé - ki-ki eldöntheti, kiállta-e az idõ próbáját. (Készült: 1978.) Ki tud még egy svéd vígjátékot mondani?
A rendõrökön röhögni a legõsibb szórakozás, emlékezzünk csak Louis de Funésre - a múlt héten a közszolgálati és a kereskedelmi tévéken mindennap ment filmje, alighanem fatális véletlenségbõl a csendõr szériából is.
De bármennyire svéd, bármenynyire rendõrös és bármennyire is vígjáték, amit látunk, elsõsorban családi mozi - már a szakkifejezés vállalkozói értelmében: a stáblistán legalább öt Fares nevû személlyel találkoztam, pedig csak akkor kezdtem számolni õket, amikor feltûnt tömeges jelenlétük (a fõszereplõt egyenesen Fares Faresnek hívják, roppant helyes fiú, a megszólalásig hasonlít Zlatan Ibrahimovicsra, lévén a film szinkronizált, de ennél is tovább mennék: dán koprodukcióban készült - errõl Ibrahimovics is tudna mesélni).
A mozitermékeket csoportosították már aszerint is, hogy mikor fejtik ki hatásukat: a vetítõben vagy késõbb. A burleszk helyzete egy ilyen felosztásban egyértelmû, azonnal hat, mint a kecsketúró. Igen, a Zsernyákok egy gátlástalan burleszk, nem is az emelkedettebb fajtából: semmi Chaplin, 100 százalék Stan és Pan, az a feszélyezõ fajta, amikor nem lehet eldönteni, hogy nem véletlenül, kínjában röhög-e az ember, s azért nem tudja abbahagyni. Magyarán annyi mérhetõ az egészbõl, hogy mi mindenen megyünk keresztül e tagadhatatlanul lendületes 90 perc alatt. Hogy mit kell átélni? Hogy miért mi pirulunk, amikor nekünk aztán biztos nem kellene? Hogy hol jön el az a pont, ahol e pirulás-feszengés átváltozik önfeledt kacagássá (mikor jön el az az átkozott Kökörcsin tanár úr, és süti el azt az önérdekbõl viccnek is értelmezhetõ micsodáját)? Lehet, hogy el se jön... de, hogy észre sem vesszük, az biztos.
Úgy kezdõdik, hogy az elején már mindenki nagyon hülye. Ám hamar kiderül, ennél jóval többrõl van szó, szerencsétlenek is.
Amúgy minden klisék szerint zajlik, még azt sem mondhatnánk, hogy mûfaji klisék szerint, bárhol alkalmazható, tök általános receptek dáridóznak: van öt-hat kisvárosi rendõr, mindegyik tud valamit - felmutatni. Valami hendikepet persze, annyira balfácánok, hogy az már kínos. Hogy az már ügyetlenségnek hat. Nincs is ennél jobb szórakozás tényleg! Azon filózni a zsöllyében, hogy most ki a kreténebb, a szereplõk bármelyike vagy aki kitalálta õket (vagy én, hogy ide evett a fene a moziba)? Jelentem, a debilitás mérhetõségének vannak határai - ha magának a debilitásnak is vannak, akkor most egy üdítõen határsértõ darabbal van dolgunk. Mûveli e tömény baromkodást úgy, hogy egy pillanatra sem válik meg sablonjaitól. Egy darabig bízhatunk persze abban, hogy majd a megoldás..., de a felvett naivitás sem mindig határtalan, ám addigra a beletörõdés veszi át a terepet. Ha már röhögni kell, hát isten neki. Örömmozi ez, semmi kétség, még csak nem is akkor hagyják abba, amikor elunják, hanem akkor, amikor a legmagasabb a kedvük.
Benyomásom szerint úgy eshetett a dolog, hogy egy csomó Fares elment Svédországba a jó élet reményében. Látták, hogy jó, csak egy kicsit unalmas. Hogy feldobják egy cseppet, nekiálltak filmet csinálni, mert ilyesfélék is beleférnek ott a jólétbe. És bejött nekik, végtére be is rúghattak volna. Szerintem jól választottak, bár a helyi vodkákról is annyi jót hall az ember (többek közt ebben a filmben is).
- ts -
Forgalmazza a Budapest Film
