Pedig erre a vereségre számítani lehetett, de ugyan ki számított? Ki hitt a szemének az elõzõ olimpián, a döntõben? Ki hitt a szemének az elõzõ világbajnokságon, amikor autókonvojok kerekedtek fel a zágrábi döntõre? Most nem kellett a döntõig várni, az elsõ komolyabb csoportmeccsen jött, aminek jönnie kellett... - tényleg kellett? Ezen még vitatkozunk. Sebaj, majd a franciák ellen, azok most úgyis gyengék, azokkal úgy is van némi elszámolnivalónk.
A sportról itt zömmel egyféleképpen szokás értekezni, szívvel és szenvedélyesen. E megközelítés a sportoló ember, az élsportoló feltétlen tiszteletén alapul és a szélsõséges imádatig terjed, de az ördög-be is, ha egyszer a mieink, a mieink a legjobbak. Mér' ne?
Ez a metódus viszont elakad egy ilyen esetben. Mit mondhatunk most, hogy Ukrajna így (egy nyomorult góllal) elverte a kézis csajokat? Hogy negyedszer már nem kiabál farkast senki? Hogy miért nem vizsgálta valaki, ugyan a sydneyi olimpiát, a zágrábi vébét hogyan és miért veszítette el a csapat? Vagy ha vizsgálta, miért nem jutott semmire. Meddig szaladunk még bele ugyanabba a bökõbe? A franciák aligha hoznak felmentést. Nem könnyû szívvel, de végül is akceptálható lenne az a nézõpont is, mely szerint az még rosszabb lenne, ha valami esetleg valóban kutyaütõ vagy rossz napot kifogó francia csapat ellen nyernénk, mert az eredmény, ami szinte érmet érne, elterelné a figyelmünket arról, hogy a világ talán legjobb nõi kézilabdacsapata miért nem a világ legjobb kézilabdacsapata, hanem szerencsétlen - mert jobb sorsra érdemes (?) - lúzerek társasága. Pillanatnyilag mégis azért tûnik érdektelennek e megközelítés, mert nincs tovább, nincs a láthatáron még egy pótvizsga a három bukás után.
Alighanem magunkat is átver-tük a folytonos majd legközelebbel, majd legközelebbel - s ami nagyobb baj: õket is. Szegény lányok! Mi is tehetünk róla, ki vagytok vele segítve! Mi is veletek.
Mire megjelenünk, már letaposták a franciákat... vagy ha nem, hát kisnyúl, lehet, hogy õ hal meg utoljára, de õ lesz beteg elõször, és õt tudjuk a legkevésbé kezelni: a reményt.
Van más okunk a panaszra? Megy minden, mint a karikacsapás. Négy arany, négy ezüst, két bronz, egy szekérderék negyedik hely és további, pontot érõ helyezések.
A negyedik hely szép eredmény, huncut, aki tagadja, õszintén el-engedjük a fülünk mellett az olyan megjegyzéseket, hogy "lemaradt a dobogóról".
De mégis, van ebben a kazalban két olyan negyedik helyezés, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Kovács Ági és Risztov Éva szerzeményei. Ég és föld, menny és pokol - ugye. A remény rabsága az úszásban volt mindig a legszembeötlõbb, az arany, mióta az eszemet tudom, Gyarmati Andrea óta járt nekünk - speciel olimpián neki sem jött össze, csak az ezüst, csak, csak, csak. Pedig az ezüstöt nem szeretjük: Risztov volt az "ezüstlány", mint valami stupid kólareklámban. Ez a címke nem jelentett egyebet, mint azt: elõbb-utóbb aranyos lesz, de inkább elõbb, mindig most. Ha nem, kap a fejére: hogy-hogy nem, miért nem? Risztov negyedik athéni helyét csõdként kommunikálta boldog, boldogtalan, és ez nemcsak vérlázító, de felelõtlenség is. Nem mellékesen azok részérõl, akik belõle élnek, újságíróig bezárólag. Kovács Ági negyedik helye ezzel szemben óriási dicsõség - nekünk, még szép. Mert õ már túl van az egészen, õ csak fürödni ment, elvitték régi érdemeiért mint turistát. Mert õ az elmúlt három-négy évben már kapott a pofájára. Olyan gyorsan felejtettük el neki, hogy akkor szállította az olimpiai aranyat (Egerszegi visszavonulása után - nem egy, de öt nagyszerû sportembernek is nyomasztó örökség; gyönyörû örökség), amikor a legjobban kellett. Ennek az olimpiának meg már az õ utáni korszaknak kellett volna lennie, amikor az utódnak, Risztovnak kellett volna felszolgálnia a köteles ínyencséget - Móricka szerint. Lelki problémái vannak, mondták róla, és rátettek neki néhány lapáttal.
Nehezen eldönthetõ, hogy Risztov Éva üldözése vagy Kovács Ági ünneplése a szemérmetlenebb-e, hisz az utóbbi gesztus még álságos is, míg az elõzõ csak buta és gonosz. Azért álságos, mert Kovácsról már letettünk. Ja, õ csak leugrott - hála nekünk, a szövetségnek, az öreganyám térde kalácsának - a strandra, és mégis milyen szép sikert ért el. Az Eb-n már újra aranyat várunk tõle. Van ebben valami borzasztóan lesajnáló ("mégis", "milyen szép", "pedig csak") - azok részérõl, akik a nyomába sem érnek, de valamiért véleményformáló helyzetben vannak. Meg se érdemelnek két ilyen nagyszerû sportolót, mint Risztov Éva és Kovács Ági. Persze, nem érdemlik, de mi van velünk? Mi is ezt érdemeljük? Hogy csak sírni lássuk kedvencünket? Bajnokunkat romjaiban? Legfeljebb reménykedhetünk, hogy Risztov is majdcsak túléli valahogy, mint ahogy Kovács Ági túlélte. Biztos, hogy sok örömünk lesz még bennük. Hisz a remény hal meg... de ezt már ismerjük.
Van más okunk panaszra? Megy minden, mint a karikacsapás; éppúgy, mint négy esztendeje. Emlékeznek, akkor is a csajok kezdték... a lányok,
az asszonyok
voltak a kezdeti napok fõ beszál-lítói. Most sem indult másként: Nagy Tímeával. Mellesleg akkor tõle sem várt senki semmit, mellesleg most se nagyon. Bezzeg nyolc éve Atlantában, akkor meg voltunk rá sértõdve az ötödik helye miatt, meg is kapta a magáét. Szavunk se lehetett volna, ha nem áll fel belõle. De aki itt él, jó, ha megtanul túlélni. Minden látszattal szemben nem természetes, nem magától értetõdõ, hogy Nagy Tímea megint nyert. Nem "hát persze, a Titi", hanem le a kalappal, részünkrõl a szerencse, hogy tanúi lehettünk nagyszerû teljesítményének. Végtére is már rég otthon kéne lennie, nevelhetné a gyerekeit, az õ korában lehetne jobb dolga is, mint a kedvünket lesni. Nem bírunk úgy sem elég hálásak lenni. De próbálunk-e? Próbáljuk-e, akarjuk-e felmérni e kiváló asszonyok és férfiak teljesítményének mondjuk kulturális jelentõségét, e nem feltétlenül kultúrájáról híres korban - a jövõ zenéje.
A verseny televíziós tálalásáról terveink szerint hamarosan bõvebben szándékozunk szólni, de volt egy pillanat, amikor majdnem mindent megbocsátottam a tévének. A nõi skeetlövészet eredményhirdetésekor szaladt ki valami ilyesmi a kommentátor száján: "Micsoda gyönyörû pillanat, micsoda gyönyörû asszony!" Igaly Diána állt a dobogó tetején, négy évvel a csodálatos bronzérme után hazahozott nekünk egy aranyat. Ki tehetne szemrehányást, ha érettségi környéki fia dolgait igazgatná családja körében? Hisz már hányszor megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Állt a dobogó tetején, néma ajakmozgása mímelte a szót, a Himnusz szavait, nem szólt soha ilyen szépen még az. Ilyenek a mi asszonyaink. S könnyû nekünk, hogy tõle tudjuk, milyenek. Hát mi okunk is lenne a panaszra.
Ám ami azt illeti, a világ egyéb - nyilván hasonlóan boldog - részeinek sem lehet egy szava sem. Az asszonyok csodákra képesek. A szlovén Marlene Ottey hetedik olimpiáján domborít. Nagyon kicsi hiányzott ahhoz, hogy 100 méteres síkfutásban döntõbe kerüljön; míg el nem hagytam a dolgot, 200-on még partiban volt, az elõfutamon simán jutott túl. E történetben minden szónak jelentõsége van. Szlovén, méghogy szlovén. A Marlene Ottey! Már egy ideje pedig az. Micsoda története lehet. Ami persze abból a szempontból eléggé kézenfekvõnek látszik, hogy a nõi 100 síkfutás döntõjében aztán három fiatal jamaicai gazella tepert, mint a veszett fene. 100 méter, és síkfutás, hát mi lenne annál fiatalabbaknak való? És õ negyvennégy évesen is megmutatta - remélem, nem csúsztam le a 200 folytatá-sáról, a magam részérõl reggelig elnézném a száguldó "öregaszszonyt", sõt akkor lennék a legboldogabb, ha a nyolcadik olimpiáján már magyar lenne. Nem lesz, tudom - azzal is beérem, ha a szlovén sportcsillagok úgyszólván bevett szokása szerint nyitna egy kávéházat a koperi kikötõben. Olyan rumot, mint õ, úgyse mérne senki... olyan kell az igazi férfinak.
Van ám itt még egy rettenetes banya, akitõl elalél a magamfajta. Ki nem mondom én a nevét: Birgit Fischer, az áldóját! Szerintem maga se tudja, hányadik olimpiáján zavarja a vizünket. Azt hittem, már rég abbahagyta, kajakiskolája van Warnemündében vagy jól megérdemelt szinekúrája, mint az UNESCO vagy az FDJ jószolgálati nagykövete valahol melegebb éghajlaton. Erre fel ma reggel arra kelek, hogy addig sztrókolja a német négyest, míg csak nyomnak egy kokit a mieinknek. Gondoltam, kihívom a tévéhez Búvár Kundot, itt már csak õ segíthet. De jobban teszi, ha nem bízza el magát a gnédige frau... megemlegeti õ még ezt az olimpiát! Kovács Kati most rendezi vele a család összes - évtizedek alatt felgyûlt - számláját, annyi szent!
Mindazonáltal nem tehetünk mást, mint leborulunk Birgit Fischer emberi és sportolói nagysága elõtt, speciel neki sohasem szurkoltunk - hál' istennek mindig volt kinek ellene -, de így a legfelemelõbb: ilyet csak a sport nyújthat.
Nekem is megteszi ez sorrend, ha már a Titanicon egyszer bevált: elõször az asszonyok és
a gyerekek,
s csak utána a férfiak. Látták a Gyurta Danit? Azt a pimasz kamaszt! Látták? És odavoltak érte, nemdebár. A kopasz kis mindenit! De Athén elõtt ki hallott róla, a szûkebben vett érintettek körén kívül? Nevét se tudom még, tammtatamm, csak azt tudom, hogy õ még csak most tizennégy - na, jó: tizenöt. Ki bánja, hogy végül csak ezüstöt vitt haza? Vannak érmek, melyek az aranynál is szebben ragyognak: azokat belül osztják, elsõre azt mondanánk, tízmillió ember, a magyarok lelkében, de ennél persze számszakilag is többrõl van szó, nyilván a világot ragadta magával a suhanc. Persze félteni kell, csak ki ne csinálja a remény, a megveszekedett elvárás, miszerint ha õ valahol ezután fellép a rajtkõre, Magyarország nem éri be egy újabb egyéni csúccsal..., de ebbe nem megyünk bele megint - nem kell õt félteni, kész férfi.
A magyar férfiak
pedig - miként a magyar asszonyok, lányok és gyerekek - csodákra képesek. Mint a kalapácsvetõ Annus Adrián és a diszkoszvetõ Fazekas Róbert. Vasárnap este kérdezik Annust, a boldog gyõzõt, hogy beszél-e még az éjszaka - a másnap ugyancsak döntõs - príma barátjával, Fazekassal? A válasz õszinte volt és kõkemény, ahogy az egy ilyen derék embertõl elvárható. Aligha, pedig a Fazekas bagoly, sokáig fenn szokott maradni, csak hát akad itt még némi elintéznivaló! Fel kell ugye menni a lelátóra, az edzõkhöz, a törzsszurkolókhoz, és aztán még egy kicsit el kell menni beszélgetni. Hát remélem, vasárnap éjszaka a Plakán patakokban, de inkább dús folyamban ömlött a mézízû számoszi bor, sírtak-kacagtak a görög lányok, égre-földre kerekedett a tánc, Pestig hallatszott a muzsika, és kivilágos virradatkor úgy szorítottak kezet a kocsmárossal a legények, hogy holnap (hétfõn) este minden kezdõdhet elölrõl. Mert ahogy a magyar férfiak vetnek (kalapácsot, diszkoszt), nem vet úgy a világon senki. Szegény görögök, festhetik antik vázáikon át a diszkoszvetõk fejit - hisz megmutattuk nekik, hogy kell azt csinálni. Egy fészekaljból két Toldi Miklós. Ha ezt Arany(érmes) János láthatta volna! Szerintem látta, s alighanem a kedvére volt.
És csak most jön a java - kit érdekel, ki lesz a miniszterelnök. (A miniszterelnökrõl lásd vezércikkünket a 3. oldalon.)
- ts -
