Csatlakozási ünnepek Szlovákiában: Euroatyafiak

  • - ts -
  • 2004. május 6.

Külpol

Ipolyság tíz perccel elõbb csatlakozott, Pozsony meg majdnem lekéste, de hallottunk olyat is, hogy Szlovákia fõvárosa a döntõ órákban Ostrava volt, az integráció legnagyobb hõsei pedig Hossa és Petrovicky.

Soha nem látott tömegek, kitörõ öröm, színes lufik, patakokban folyó sör és némi bizonytalanság jellemezte Szlovákia - általunk felkeresett - csatlakozási rendezvényeit. A bizonytalanság persze nem a jövõnek szólt, mintha amiatt, hogy "mi lesz velünk az unióban" senkinek sem fájt volna a feje, inkább az okozott szolid zavarodottságot, hogy hol, mikor és hogyan is kellene ünnepelni: magas kedvû népség rótta az utcákat nyilvánvalóan különösebb cél nélkül, de minden attrakciót szívesen, látható érdeklõdéssel fogadva. A fenyõtobozból készített "Vivát Euro!" feliratú manónak (az is lehet, hogy öregasszony volt) épp akkora sikere volt, mint a távoli országból érkezõ "neves" vendégmûvésznek. Szlovákia elszántan ünnepelni akart, s a tömegben kicsit elveszve is megtalálta és megadta ennek a módját, becs' szóra: nincs miért szégyenkezniük. Talán csak Zsolna városa képezett kivételt, õk nem rendeztek semmit, a véresszájú magyarfalóként és harcos euroellenzõként tündöklõ, megbízható forrásaink szerint alighanem gyengeelméjû polgármester, Ján Slota úgy mondta, azért, mert az államtól egy vasat sem kaptak erre a célra. (Majdnem egyedülálló lett ez az eset Európában, ám az is kiderült, hogy Václav Klaus nem vonta fel a prágai Hradzsin elõtt az EU zászlaját, mondván, sem kérést, sem felhatalmazást, sem parancsot nem kapott erre az õ népétõl. Nagy lelkek, ha találkoznak. Ja, így legalább nem egyedül égett egy kicsit Szlovákia, a ciki békebelinek mondható: csehszlovák.)

Parassapuszta-Ipolyság

Határbontást ígért a tájékoztató, mi is lett volna megfelelõbb helyszín a Magyar Narancsnak az éjfélt köszönteni, mint ez. Ott lenni, amikor úgy lesz miénk a Felvidék, hogy az övék marad, vagy inkább úgy, hogy õk ezentúl mi vagyunk, és viszont.

Negyed tizenkettõ tájt pár ezresre tehetõ tömeg lepte el a határátkelõhely közvetlen környezetét, az ünneplõ polgárok zavartalanul és okmányok nélkül masíroztak egyik mindjárt eus országból a másikba, de aki hivatalosan (értsd: gépkocsin) igyekezett átkelni, annak is szorítottak egy sávot az alkalomhoz illõ kedélyességgel szolgálatot teljesítõ határõrök. A nevezetes dátum alkalmából emléklapot is adtak a csatlakozás idején történt áthaladás bizonyítékául, EU-s pecséttel. Magasra tartott és elunva földre hajított fáklyák fényében az egybegyûltek leginkább valamelyik forgatócsoport tévéjét bámulták, állítólag idõnként idekapcsol Friderikusz. Körülállhatni a kisképernyõst csak keveseknek volt szerencséjük (a püspök urat karon fogta egy híve, neki úgy sikerült), a többség (többsége sörösüveggel a kezében) csak rótta az útját át meg át a határon, oda-vissza, még a határõrök is. Megkérdeztük az egyiket, hogy mondja már, így lesz ez holnap is? És nem érte váratlanul! "Egyszerûsített azonosítás lesz, az eddigi két útlevélvizsgálat megszûnik, együtt végezzük a magyar kollégával. A vámosok meg már haza is mentek."

A téblábolás óvatos türelmetlenségbe fordul, kicsivel fél után szlovák és magyar nemzetiszínû szalagot vonnak, az ipolysági oldalra fölsorakozik hat-hét, polgármesternek látszó személy, jaj, csak össze ne nyomják õket - aggodalmaskodik egy szervezõ kisasszony, himnuszok, csinos díszpárnán hat kisolló érkezik, és sebesen miszlikbe aprítják a trikolórokat. Az elöl állóknak jut belõle, örülnek, valaki viszi haza a nagymamájának kis mûselyem fecniben a történelmet. Az egyik sürgõ-forgó hölgynek eszébe jut az EU himnusza, figyelmezteti gyorsan a díszegyenruhába bújtatott (kék, sújtásos kabát, aranyzsinórzattal, a cipõ saját és sokféle, inkább az évszakhoz, mint az alkalomhoz igazított) középiskolás zenekar dirigensét, hogy gyerünk. Felcsendül hát, és vége: huszonhárom óra ötven perc, Ipolyság és Parassapuszta lecsatlakozott. A megjelentek még ácsorognak egy kicsit, egy hazafi krémszínû öltönyben annyit mond a püspök úrnak, hogy ha majd ez lesz Erdély felé is, aztán ki jobbra, ki balra el, mindenki az EU-ba.

Pozsony

Az ipolysági határõr tisztán látta az eus közeljövõt, elsején délelõtt Párkányban, a hídfõnél élõképpé formálódnak szavai: a szlovák szolgálattevõ a magyar válla fölött kandikál egy motoros személyi igazolványába, jó utat kívánnak. Látszik rajtuk: viselkednek, nagyon viselkednek, mintha még mindig itt lenne a tévé.

Magasan süt le a déli nap Pozsonyra, az utcán még csak anynyian, mint egy szokványos hét végén. A viszonylag kicsi óvárosi rész gyönyörûen rendbe téve, szebb, mint talán bármikor. Minden, de minden sarkon és tovább ötven-száz méterenként földön kuporgó koldusok. Ebéd után, amikor a tömeg ellepi a környéket, már nem olyan feltûnõek.

A Ferencesek terén a tagállamok pavilonjai, mûanyag-farost bódék, mint mondjuk a pesti könyvhéten, csak valamennyivel szûkebb helyen. Fél egykor még zárva tartanak, nyitás kettõkor. Egy, csak egy nemzet portáján van mozgás, a lengyelek borostyán nyakláncokat árusítanak. A hollandok a Benelux-pavilonra mintegy ráadásként egy pompás kintornát is kiállítottak, mellette fapapucsos néni, bácsi. Táncolnának is, de folyton fényképezkedniük kell, akinél gép van, lekapja velük a családot. A szomszédos sörözõ-borozó is hollandosodott erre az alkalomra, ám sokak bánatára leginkább csak a dekoráció szintjén. Tulipánok és rengeteg narancssárga léggömb szépen a bejárat körül, de valami azért hiányzik a tökéletes illúzióhoz: "Rengeteg érdeklõdõ volt, mind füvet szeretett volna" - meséli az egyik felszolgáló. Nemhogy fû nem terem, de hiányoznak a pozsonyi köztéri ünnepek legkeresettebb szolgáltatói is, sehol egy kolbászárus, ezt még helyi kalauzaink is bosszantó hiányosságnak vélik. Csak arany fácános sátrakat találni a Fõ téren is, nota bene: szintén holland vircsaft, az Amstel nem várt a csatlakozásra, megvette rég az ógyallai sörgyárat.

A Duna partján háromnegyed háromkor hivatalos ünnepség, EU-s nagykövetek zsákban hozzák a földet otthonról, hogy pár, anyanyelvükön felmondott köszöntõ szóval egy dombra szórja helyettük egy hosztesz. Az ötlet nem új, amikor királyokat koronáztak Pozsonyban, a rendek hoztak egy marék földet, nincs is messze az "igazi" koronázási domb. A magyar nagykövet is kitesz magáért, rétori teljesítménye leginkább Medgyessy Péter ez irányú kísérleteihez hasonlítható. "Mindenkinek megvan a maga útelágazása" - sóhajt mellettünk egy együttérzõ helyi erõ. A huszonöt galamb egy visszafogott kiterjedésû ketrecben feszülten várja, hogy valaki szélnek eressze végre õket.

A futó felhõszakadás sem vethet azonban gátat az ünneplésnek. A Fõ téren felállított színpadon megkezdõdnek a koncertek, egy breton matróztrupp után a Budapest Ragtime Band következik, itt mindenkit szeretnek most, csak kicsit késõbb egy - már megint a hollandok - punkbanda okoz kisebb riadalmat a téren sütkérezõ nyugdíjasok körében. Az óvárosra ki lehetne tenni

a megtelt táblát,

tízezrek örülnek egymásnak, bármerre is csak araszolni lehet. Rákérdezünk, egy õslakos esküszik, õ ilyet sem szilveszterkor, sem a karácsonyi vásárok idején nem látott még soha, pedig olyankor is sokan szoktak lenni.

Sõt, tegnap este sem volt ez így: Szlovákia kis híján lekéste a csatlakozást. A történelmi pillanat elõtti órákban teljesen kihaltak voltak az utcák, mindenkinek fontosabb dolga volt az EU-nál. Nézték a tévét. Szlovákia Oroszország ellen játszott Ostravában, a hokivébén. Késhegyre menõ küzdelem volt, de aztán Hossa és Petrovicky urak végérvényesen elbúcsúztatták a régi világot: 2-0.

Most bepótolják a lemaradást, de alaposan, éppen a nemzeti pavilonoknál van a nagy élet, "tumultuózus jeleneteknek vagyunk tanúi" - sikoltja mikrofonjába egy rádiótudósító. Ami igaz, az igaz: nyilván senki nem emlékszik már a hatvanas-hetvenes évek fordulójának Budapesti Nemzetközi Vásáraira, de ott volt olyan, hogy felnõtt emberek verekedtek opeles prospektusért, mercedeses reklámszatyorért. Itt is ez megy, mintha nem telt volna el közben egy emberöltõ, a németek nejlonzacskót, a franciák rajzhengert, mások EU-s kulcstartót osztanak, és a sóvár tülekedés-lökdösõdés csak erõsödik.

Az angolok lerakata lóg ki némileg az általánosból, ne szépítsük, õk egészen más húrokon játszanak osztogatósat. Egy képes-levelezõ lapot szerzünk tõlük, csinos grafika közlekedési lámpákkal (jaj, milyen jelzést mutatnak) és jól kiemelt felirattal: "Nem minden út vezet Bri-tanniába!" Ebbõl a "nem" és a "Britannia" marha nagy betûkkel, a többi csupa kicsivel. Ahol még van rajta hely, in-telmek sorakoznak: "aki nem rendelkezik munkahellyel, semmiféle szociális segélyre nem számíthat", és így a lap aljáig...

A magyarok stampedlinyi tokajit, a szlovének karácsonyról megmaradt bejglit, a csehek idõnként prágai sört nyomatnak, ezeken a helyeken még infernálisabb a helyzet, klosárok kelnek harcra decens dámákkal, egy idõs hajléktalan asszony két marékkal csap a száraz bejgli közepébe... higgyék el, egyáltalán nem túlzunk.

A hangulat mégis inkább felemelõ, a tarkaság leírhatatlan, ha a bábeli mint jelzõ jelent valamit: csak ez lehet az. Rengeteg a külföldi is, ismeretlenek ölelkeznek össze, vezetõnk az ötödik SMS-t kapja EU-s üdvözlettel, egy elbitangolt óvodás éppen megtalálja a szüleit. Felvidéki magyarokból álló társaságunk egyik tagja úgy érzi, mindenütt ismerõst lát, kinevetnénk, de abban a pillanatban öt-hat ember veszi körül, szorongatják a kezét, veregetik a vállát, és köszöntik az unióban - szlovákul. A harminc lépést az Apponyi kávéház udvaráig simán megtesszük egy fél óra alatt, lehet szusszanni egyet, megint jön egy zuhé, de nem zavar senkit, noha a kerthelyiség fedetlen. Megpróbáljuk jövetelünk valódi céljára terelni a szót, beszélgessünk talán arról, hogy akkor most hogyan is lesznek a dolgok az EU-ban, de errõl legszûkebb, velünk alapvetõen egyívású környezetünk sem tud és akar semmit se mondani, az ismeretlenek meg csak annyit, hogy éljen, hurrá, aki megpróbálja, az is rögtön frázisokba fut, de nem zavarja sem õt, sem hallgatóit, mindenki rátesz egy lapáttal. Tényleg nem beszélünk "másról", minden mondat unióval kezdõdik, aztán egy olyan anekdotába torkollik, aminek semmi köze a csatlakozáshoz, de nagyot lehet nevetni rajta. Minden asztal foglaltnak hat, tömegek érkeznek, de nem fordul ki senki, valahogy mindig jut még egy kis hely... Itt bizony szó szerint euforikus a hangulat, nekünk is be kell látni, senki nem latolgat, most csak az öröm van: mely örömnek kétségkívül EU a neve, jelentsen bármit is. Ismerõseink szlovák ismerõsei érkeznek megint, mintha megrendezett lenne, egy begyakorolt koreográfia szerint: ölelkezés, euzás.

Már estébe fordulva lépünk ki újra a térre, a pavilonok bezártak, csak egy helyen van még valami mozgolódás: a lengyelek borostyán nyakláncokat árusítanak (ennyit a nemzeteket övezõ sztereotípiákról). A központi helyszín fõ attrakciója, Vera Bila és a Kale koncertje elmarad, de nagyon senki se bánja, kicsit se, felõlük akár Michael Jackson is elmaradhatna. Az utcákon a tömeg alig változott, kicsit többen lettek, talán. A Duna túlsó partján rockkoncertek meg egy csillogó-villogó vurstli. A tûzijáték a vár felett éppen a régi Duna-hídról a leglátványosabb, eltart majd egy óráig, az utolsó valamirevaló bandát is lekéssük miatta, így az este menthetetlenül egy irányba vezet. Járjuk a hadak útját, mint a még mindig felfoghatatlan tömeg, kocsmáról kocsmára hajnalig. Ahogy egész nap, idõnként újabb barátok ismernek ránk: boldog EU-t!

Fél három tájt dõl ki a kompánia, menjünk aludni, holnap újra egy dolgos hétköznap, a svédeket kell megverni. Hazafelé már kevesebben vannak az utcán, jól lehet haladni. Csak a lengyel pavilonnál van némi mozgolódás...

- ts -

Neked ajánljuk