Chalon Dans la Rue
Csak azt sajnálom így utólag, hogy nem tudok gólyalábakon járni, különben csinos kis összeget gyűjthettem volna össze Chalon-béli tartózkodásomra a fesztivál négy napja alatt (július 20-23). Egyébként meg a deviancia egyetlen megnyilvánulása a hangulatos, semmi különösebbről nem híres, szűk utcás óvárosban pontosan az volt, ha a tömegben valaki nem volt kékre-zöldre festve, nem kezdett el lépten-nyomon komédiázni harsányan, a fején nem volt kuglófsütő, a
melle helyén meg tésztaszűrő
A színházi kritikusokat például azonnal ki lehetett szúrni, mert annyira féltek a lincseléstől, hogy laza fetisiszta hivatalnoknak öltöztek, hónuk alatt írógéppel vagy preparált aktatáskával.
A tizenhárom éves, tehát tradicionálisnak számító fesztivál rendezői megnézhetetlen számú produkciót szerveztek be az idén. Ettől az egésznek olyan Diáksziget-hangulata lett. Harminckét hivatalos fellépő volt, ebből mindössze három afrikai, négy izraeli és két holland, a többi francia. Ami nem is meglepő, hiszen jelen pillanatban közel és távol a legjobb színvonalon és hőfokon működik a francia utcai színjátszás. Még ha ebben a tekintetben a franciák is, mint minden környező európai a reneszánsz idején, közvetlenül vagy közvetve az olaszoktól tanultak színjátszani. (Kivételesen jó társulat a fővárosunkban vendégszerepelt Royal de Luxe, akiket sajnos itt nem láthattam viszont. Valószínűleg azért sem, mert ennél még körülbelül két rangosabb utcaszínházi fesztivál van Franciaországban.)
Art point M, Bloc Opératoire, Calixte de Nigremont, Cirque en Kit, Les Cubiténistes Aha, Delices Dada, Cahin-Caha. No, ők voltak az általam nagyon keresett társulatok, annak ellenére, hogy nevüket soha még csak nem is hallottam. Az úgynevezett in fesztiválra, mert volt ilyen is azok számára, akik biztosak akartak lenni a katarzisban, szóval ezekre a zárt fellépésekre sajnos minden jegy elkelt. A Cirque en Kit családias kabaréjára még delegált a főnökség. Megnézni mindenekelőtt azért volt érdemes, mert jó példa volt arra, hogy a komédia hogyan tarthatja fenn ma is a folytonosságot a népi bohózatokkal. (A farce-szal, a sottival és a moralitásjátékokkal.) De kaptunk ízelítőt, mintegy történelmi átkötésként a közönség közé vegyülés nevű színészi módszerből és a parade típusú közönségcsalogató jelenetekből is, hogy a Théatre de la Foire, avagy a vásári színjátszás hősi idejére emlékezhessünk. A Bloc Opératoire
Alice Horrorországban
című darabjára lehetetlen volt bejutni, pedig azt is szívesen megnéztem volna, hogyan érinti Alice-t, amikor a gondterhelt nyúl barátjából pörköltet csinálnak. Amolyan véres határvidékén a cinikus politikai kabarénak, a költőiségnek és a lynchi horrornak.
A Thé‰tre de l´Utopie társulat elefántcsontparti és gaboni utópiái azért voltak tanulságosak, ahogy a már említett Royal de Luxe társulat nálunk bemutatott Kis néger meséi is, mert a burleszk eszközeivel ugyan, de véresen komolyan meséltek arról, amit Baudrillard, a közönyös paroxista határozottan állít. Itt a gyarmatosítással kapcsolatos kollektív lelkiismeret-furdalás ideje. (A montpellier-i táncszínházi fesztivál ennek a témának szentelte az idei összes előadást.) Ideje megemlékezni arról, hogy az afrikai színház, avagy a rituális táncjátékok a XIX. századi gyarmatosítás során találkoztak az európai színjátszással, és ez a találkozás, hogy is finomítsuk, nem volt minden szempontból szerencsés. A keresztény missziók jezsuita iskolai színjátszáson szocializálódott nyomakodása pedig egyenesen sokkoló lehetett.
De félre, fránya történelem, itt már minden Afrikáról szól, a zene, az áttételes doboló gének és a piacok ruhakínálata. Az afrikai fiatalok hovatovább ma már élen járnak az esztétikai kategóriák kidolgozásában is.
Igazán szerencsés vagyok, hogy tudok barátságos arcot vágni. Ennek köszönhetem, hogy barátként nyomtak be a Cahin-Caha társulat már túlzsúfolt előadására. Ritka, hogy a jól képzett artisták szépen énekelnek, és a színészi képességeiket sem lehet kétségbe vonni. Na, ők valahogy szervesen egyesítették az utcai és a magas színvonalú színjátszás kritériumait, és még a technikai problémák kezelésében is jeleskedtek, csakúgy, ahogy az elképesztő, a barokk színpadtechnikát is leköröző kulisszagépezetek, süllyesztők, repítőkészülékek, gőz és víz terén. Azért is voltak nekem a legkedvesebbek, mert miközben bámultam, Az elveszett gyerekek városa című film hangulatával tették teljesebbé ezt az utolsó előtti pillanatban lévő világot.
Az off fesztivál programjain újabb harminc artistaprodukció, huszonakárhány új utcai darab és legalább nyolc koprodukció a helybeliekkel, déltől hajnali háromig különböző, limitált horizontális nézőszámú sarkokon és terecskéken. A helybeliek, a kannás borral, kutyával, macskával és átlag feletti számú gyermekkel idevándorolt street art iránt érdeklődők képesek voltak fél nappal egy-egy előadás előtt piknikelést színlelni a parkban, hogy lássanak valamit abból az előadásból, amelynek általános dramaturgiája a
bejön jobbról egy színész,
hülyén öltözve, bejön balról egy, aztán konfliktusba keverednek. Nem leplezhette a zarándoklat, hogy majd megpusztul az interakcióért egy igazi színésszel. Érdekes, mert ahogy az olaszokkal kapcsolatban van az az előítélet, hogy születésüktől fogva tudnak énekelni, a franciákkal kezdett az bejönni, hogy mindegyikükben el van fojtva egy flaszterszínész.
Az izraeli társulatok táborhelye említésre méltó. Valami túlvilági hangulatot árasztott. Izraeli zászló lengedezett felette, lepedőinstallációkkal volt körülvéve, tel-avivi poptól volt hangos, kóser falafeltől illatos. Kényelmes kerevetek és ultranaiv pantomimesek tették még fülledtebbé.
Akkor aztán még nem beszéltem azokról a barátságos helyekről, ahol az off off fesztivál zajlott. Utcabálok afrikai, latin, keleti és francia rockhangulatban, időnként csapatokban vonuló dobosokkal. Sőt a fesztivál ötletesen egy vasúti távirda irodájának berendezett központi kocsmájáról sem, ahol óránként minimum egy kisegítő iskolának öltözött kamarazenekar vert tábort. A fesztivál üde színfoltjai voltak az úgynevezett elmés szerkezetek. Újabb előítélet. Minden francia jeleskedik a manuális technikák terén. Lehet, hogy ezt a világhírű szociokulturális animáció nevű oktatási módszerüknek köszönhetik, de az biztos, hogy
ha egy francia háztartásban van két kidobandó üvegcserép,
abból a szoba dísze lesz előbb-utóbb. Számos szorgos kezű polgár hozakodott elő hegesztett, hulladékból tákolt lépegető csodamasinájával, lekörözve a felvilágosodás kori hibbant tudósokat. Talpalatnyi hely nem volt. Ahol igen, ott azonnal feltűnt egy bábkészítő, egy kínai relaxációs masszőr, esetleg egy belga breakcsapat.
Ippolito d´Este bíboros lyoni bevonulásának látványtervezői, az első igazán arisztokrata francia színházi emberek forogtak a sírjukban rendesen. Itt minden a kulturális szabadság, egyenlőség, testvériség jegyében zajlott. Bár a franciák demokratikus színházával is szinte minden megtörtént az évszázadok alatt, kénytelen volt betiltva lenni, némajátéknak, gyermekkizsákmányoló színháznak lenni, pornót súroló bulvárszínháznak, pánikszínháznak, könyörtelen színháznak lenni, túlélte azt is, és most virul, mint bárányhús a lávakövön. Tárt karokkal várja a következő traumát.
- sisso -
