Televíziós erőszakshow a színpadon, egy dívára, egy garázda erőszaktevőre, egy kéj- és sorozatgyilkosra, egy elmebeteg pszichiáterre, sok-sok béna gyártásvezetőre, kameramannra, valamint remek optikai tupírra. Láttunk már ilyen zöldet meg kéket szem alatt, az alapötlet sem vadiúj, (francia licenc), hogy is lenne az, hiszen az erőszak korát éljük. Elég mondjuk átgyalogolni szürkületkor a Baross téren meg a nap bármely szakában egy pláza játéktermén. Minden magára valamit adó, kőszínházi hagyományokra allergiás, harmadik utas színházi rendező, fimrendező vagy drámaterapeuta ezzel operál. Aktuális és virtuális esemény a játéktérben, egy-két sokkoló kunszt, akrobata nyomorék, éhezőművész, anyagyilkos. Miért pont Tasnádi, Schilling Árpád vagy a Krétakör Produkció kerülte volna el ezt a kézenfekvő témát. Referenciának behozták Burgess Gépnarancsának egyes jeleneteit, illetve egyik szereplőjét, az azóta kiöregedett Alexet, hogy a műsorvezető felidéztethesse a polgárkínzás örömét. Mucsi Zoltán bár keveset szól, mégis jól elszórakoztatja a segítségért kiáltó közönséget. A rendezésen érezhető a többéves lelki felkészülés meg a szereplő csapat mély összetartása, mégis késleltetett felszívódású a dráma. El kell jutni utána hazáig vagy egy kocsmáig, hogy az ember felfogja, mi történt vele. Frau Plastic Chicken mintegy két és fél órás pszeudoműsorának első felét akár unni is lehet, ha az ember nem azon izgul, hogy ha már volt olyan hülye az első sorba ülni, legalább ne baszogassák a színészek. Szerencsésen sikerült elhelyezkednem a műsorvezető (Udvaros Dorottya) homlokterében, kezet is fogott velem, vigyorogtam dilinyósan a kivetítőn magamra, aztán később meg rajtam keresztül folyt a hajléktalanellátó versenyszám, sőt időnként a nácinak öltözött markos legények rúgásai is alig voltak kívül a fejem megengedett űrtávolságán. Nem szeretem, ha nem engednek nézni. Miközben próbáltam megóvni magam a show-beli részvételtől, a színpadi térben folyt az extrém előadás, amely helyenként a Vákuum tévét, Almodóvar Kikkáját vagy a Bolondos dallamok című rajzfilmet idézte. U. D. mint vezető magyar színésznő és tizenharmadik számú szexszimbólum abszolút alkalmas az iszonyúan idegesítő, ellenszenves, kielégítetlen, szado-mazo Frau Plastic Chicken életre keltésére. Kézben tartja az ostort, miközben a kivetítőn izgalmasabb etűdök zajlanak, mint a színpadon. Végül, mert az egész show egy sorozatgyilkos élőben való elfogását próbálja bemutatni amellett, hogy annak az ölési home-videóit is láthatjuk, megjelenik az újszatír is, Bodó Viktor. Valami nem stimmel vele. Konkrétan elmebeteg. Persze vannak még meglepetések, többször törnek mellékesen a közönség életére, de ezt nem volna tisztességes elárulni. Legyen elég annyi, hogy főpolgármesterünk is sápadtan távozottt a díszelő-adásról, bár ő egyébként sincs jó bőrben újabban.

Televíziós erőszakshow a színpadon, egy dívára, egy garázda erőszaktevőre, egy kéj- és sorozatgyilkosra, egy elmebeteg pszichiáterre, sok-sok béna gyártásvezetőre, kameramannra, valamint remek optikai tupírra. Láttunk már ilyen zöldet meg kéket szem alatt, az alapötlet sem vadiúj, (francia licenc), hogy is lenne az, hiszen az erőszak korát éljük. Elég mondjuk átgyalogolni szürkületkor a Baross téren meg a nap bármely szakában egy pláza játéktermén. Minden magára valamit adó, kőszínházi hagyományokra allergiás, harmadik utas színházi rendező, fimrendező vagy drámaterapeuta ezzel operál. Aktuális és virtuális esemény a játéktérben, egy-két sokkoló kunszt, akrobata nyomorék, éhezőművész, anyagyilkos. Miért pont Tasnádi, Schilling Árpád vagy a Krétakör Produkció kerülte volna el ezt a kézenfekvő témát. Referenciának behozták Burgess Gépnarancsának egyes jeleneteit, illetve egyik szereplőjét, az azóta kiöregedett Alexet, hogy a műsorvezető felidéztethesse a polgárkínzás örömét. Mucsi Zoltán bár keveset szól, mégis jól elszórakoztatja a segítségért kiáltó közönséget. A rendezésen érezhető a többéves lelki felkészülés meg a szereplő csapat mély összetartása, mégis késleltetett felszívódású a dráma. El kell jutni utána hazáig vagy egy kocsmáig, hogy az ember felfogja, mi történt vele. Frau Plastic Chicken mintegy két és fél órás pszeudoműsorának első felét akár unni is lehet, ha az ember nem azon izgul, hogy ha már volt olyan hülye az első sorba ülni, legalább ne baszogassák a színészek. Szerencsésen sikerült elhelyezkednem a műsorvezető (Udvaros Dorottya) homlokterében, kezet is fogott velem, vigyorogtam dilinyósan a kivetítőn magamra, aztán később meg rajtam keresztül folyt a hajléktalanellátó versenyszám, sőt időnként a nácinak öltözött markos legények rúgásai is alig voltak kívül a fejem megengedett űrtávolságán. Nem szeretem, ha nem engednek nézni. Miközben próbáltam megóvni magam a show-beli részvételtől, a színpadi térben folyt az extrém előadás, amely helyenként a Vákuum tévét, Almodóvar Kikkáját vagy a Bolondos dallamok című rajzfilmet idézte. U. D. mint vezető magyar színésznő és tizenharmadik számú szexszimbólum abszolút alkalmas az iszonyúan idegesítő, ellenszenves, kielégítetlen, szado-mazo Frau Plastic Chicken életre keltésére. Kézben tartja az ostort, miközben a kivetítőn izgalmasabb etűdök zajlanak, mint a színpadon. Végül, mert az egész show egy sorozatgyilkos élőben való elfogását próbálja bemutatni amellett, hogy annak az ölési home-videóit is láthatjuk, megjelenik az újszatír is, Bodó Viktor. Valami nem stimmel vele. Konkrétan elmebeteg. Persze vannak még meglepetések, többször törnek mellékesen a közönség életére, de ezt nem volna tisztességes elárulni. Legyen elég annyi, hogy főpolgármesterünk is sápadtan távozottt a díszelő-adásról, bár ő egyébként sincs jó bőrben újabban.

- sisso -