Táncszínház: Szelíd diktatúra(Tanztheater Wuppertal, Pina Bausch: Zöld föld - Vígszínház)

szerző
- sisso -
publikálva
2000/22. (06. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Idősödő táncosnő ül üres ajtókeretben hervadt kalappal a fején Maartin Vanden Abeele belga fotográfus képén. Posztmodern ikon, piszkafa tánckirálynő, wuppertali boszorkány, a testek Derridája. Ki tudja, mit néz olyan távol, pláne mire gondol, de amolyan táncbűnözőforma. Nevét 1974 óta a világon Texastól Budapestig mindenhol ismerik és keresik. Huszonegynéhány év alatt több mint harminc egész estés darabot csinált a Wuppertal színházzal. Van, aki máglyán sütögetné, és van, aki istenként tiszteli.

Idősödő táncosnő ül üres ajtókeretben hervadt kalappal a fején Maartin Vanden Abeele belga fotográfus képén. Posztmodern ikon, piszkafa tánckirálynő, wuppertali boszorkány, a testek Derridája. Ki tudja, mit néz olyan távol, pláne mire gondol, de amolyan táncbűnözőforma. Nevét 1974 óta a világon Texastól Budapestig mindenhol ismerik és keresik. Huszonegynéhány év alatt több mint harminc egész estés darabot csinált a Wuppertal színházzal. Van, aki máglyán sütögetné, és van, aki istenként tiszteli.

Mindenesetre Pina Bausch legalább úgy fogja beírni a nevét a táncművészetbe, mint Freud a pszichológia tudományába. Eltérő vélemények születhetnek róla, találhatnak porszemet a gépezetében, lehet imádni és tagadni, utánozni is, de amit képvisel, azzal számolni kell, kikerülni hiábavaló próbálkozás. Legjobban az jár, aki inspirációt merít belőle, mint ahogyan sokan megtették már, nem is csak táncosok. Valamit megváltoztatott, más keretbe foglalt a színpadon, és az visszavonhatatlan. Mondhatjuk úgy is, hogy Pinánál

minden más,

műve eltér minden eddigi táncszínháztól. Mint utazó titkos ügynök, átértelmezte a történeteket, úgy szolgáltatja az esszenciájukat, hogy tulajdonképpen csak szövetmintákat mutat belőlük, időnként ismételve a cselekvéssorokat, amitől olyan az egész, mintha valóban folyamat lenne, holott valójában elkápráztatás, merő tánctanfolyam. A néző emlékezetből kénytelen előhívni a képeket. Az előhívó oldat a kollektív, alaposabb megfigyelés után az egyéni identitás maga. Nem mintha a díszletei és a jelmezek nem volnának pazarlók, csak úgy beépülnek az előadásba, mint tégla a bűnszövetkezetbe. Használ szövegeket, de nem klasszikusokat, hanem a táncosai által kitaláltakat vagy általa írtakat. A szöveggel való manipulációt, a színészek hangjára, egyéniségére szabott textusokat persze már több kísérleti színházban is használnak, de Bauschnál a klasszikusan kiművelt test és a mozgás ellentételezi a formabontó, látszólag széthulló szövegeket. Abban, hogy színészei valóságos típusfigurák, arcuk újra és újra felismerhető, látszólag visszatér az ősi játékokhoz, de nála valójában nem állandó álarcokat hordanak a táncosok, hanem ilyenek az életben is. Nincs szükségük vendégbőrre. Intrikusok, kötekedők, kedvesek, undokok, elfogadók, dilisek.

Nem történt ez nagyon másképp a legutóbbi, magyar anziksz csúfnevű előadásukon sem, amelynek a munkacíme Egy előadás volt, aztán, mint általában, az előadás közben nyerte el végleges címét, a kissé bugyuta Zöld földet. Nyilván már mindenki tudja, hogy előzetes szociokulturális tapasztalatgyűjtés előzte meg az előadást, amire Pina Bausch Magyarországot szemelte ki, illetve Erdélyt. Van neki ez a furcsa kötődése a magyar kultúrához. Nyírmihályditól a Gellért-hegyig folyt a vizsgálódás nemzetközi szponzorok támogatásával és egy maroknyi magyar bevonásával. Tavaly még a Ráckertben is lehetett találkozni a koreográfusnővel. Beolvadt a murvába, és biztos azon gondolkodott, hogy milyen jó a fürdők, a kocsmák meg a posztamenscipők városában élni. Mégsem lett magyar a produkció, nem mi vagyunk az a vidám piknikező csapat Peter Pabst díszlettervező mohából, fűből, páfrányból épített lenyűgöző, drága és főleg elfordítható hegyoldalával szemben. Pedig hízelgő lehetne nekünk, frusztrált patriótáknak a rólunk alkotott kép, a matyó bokréta, a mosolyalbum, a csárdás közhelygyűjtemény, miközben állandó pisilésre késztet a színpadon csobogó víz, ha magyar. A tánclények azt játszották el, ők hogyan érezték magukat nálunk mint vendégek, vagyis milyenek ők, milyenek vagyunk mi így együtt. Hogyan táncolunk végig egy bevásárlást, egy kínzó munkanapot, egy vagy több halálos szerelmet, hogyan lejtünk a füstben, a ködben, a platform shoesban (érdekes módon ez minden vendégművésznek feltűnik nálunk), asztalon, réten, hogyan rockandrollozunk át éjszakákat és nappalokat a föld alatt, turistákkal a szánkban. De főleg azt, hogyan örülünk, és hogy

minden nap ünnep

Valaki elkezdett valamit, aztán követhetetlen tempóban jöttek a többiek, egyre gyorsabban, majd le is épültek a témáról sorban. Kétszer egy hosszú órán át hoszabb-rövidebb futamokban fújtak füstöt a nő hajába, hogy eresszen a feje, akrobatikusan megszüntették a gravitációt fotel és test között, vödröket hoztak vízzel, és felszabadultan locsolták egymást, repkedtek is, esküszöm, elhúztak a fejünk fölött. Építettek házat, tyúkudvart, toltak bevásárlókocsit haute couture ruhákban, amit minden kisestélyis kék-neccharisnya megirigyelt. A szelíd diktátor, Pina Bausch arra is ügyelt, hogy mindenkinek jusson a szólóból, andalúziai, pop- vagy erdélyi dalokra, ami miatt megérdemelnék, hogy ide írjam mindannyiuk nevét. A dolgozó és háziasszonyok kifelé menet elhatározták, hogy holnaptól majd rendesen járnak tornázni.

Azért mondjunk róluk rosszat is, ahogy a sztároknak kijár. Az előadás végig relaxált volt, soha nem láttam ilyen nyugodtan bambuló telt házat, pedig benne volt a darabban a nézőtér is, ahogy ez a végén könnyek, vastapsok vagy durcás elutasítások által kiderült. A gazdagságot tényleg nem tagadhatják le, irigylésre méltók a munkakörülményeik, de nem hiszem, hogy ezek a más társulatoknál már kiöregedőnek minősülő táncosok soha nem tapasztalták volna meg a szegénységet, a bizonytalanságot. Minden létező véleményformáló értelmiségi foglalkozik velük, amitől engem is kiráz a hideg, de ez csak nem lehet kritériuma az álművészetnek. Mit is lehetne még szólni ellene? Talán azt, amit egy, az első felvonás után meccset nézni hazatávozó városi egyed mondott: Bunkók vagyunk mi ehhez.

- sisso -

szerző
- sisso -
publikálva
2000/22. (06. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...