A haggist, vagyis a skót hurkát a középkor óta jobban kedvelik Skóciában, mint a MacLeod-féle legendákat. A felföldi finomság túlélte a gyorsbüfé-forradalmat, amiben persze közrejátszott, hogy Robert Burns verssel emlékezett meg róla, és így ez a különleges étel a világirodalomba is bekerült. Sőt január 25-én, a költő születésnapján világszerte hurkalakomát rendeznek. A szokás tavaly óta Budapesten is tetten érhető.

A folklór szerint a január végi farkasordító hidegben a derék felföldi skót általában a haggises vájdling mellett dekkol, meleg kenyérrel a hóna alatt. Kezében félig teli vagy teljesen üres whiskysüveg, orra piros, szemében mosoly. Aztán, amikor felenged, végtelen tósztokat skandál a highlanderek nyelvén. Messzi földön híres kockás szoknyája pedig azért nagyon praktikus, mert ha jön az ellenség, jóllakva, felhúzott szoknyában mégiscsak könnyebb futnia, mint letolt nadrággal. De erről majd máskor, most inkább maradjunk a vájdlingnál.

A haggis abban különbözik a magyar hurkától, hogy, bár lehet benne vér is, nem bélbe, hanem gyomorba töltik, nem disznóból, hanem

és belsőségek, valamint hús az összetevője.

Talán nem véletlen, hogy Burns 1786 telén, a haggishoz írt dicsérő versének születésével egy időben bukkantak fel a különböző brit szakácskönyvekben az olyan jellegű hurkareceptek, amelyek elsősorban azt a tételt hangsúlyozták ki, hogy a haggis nem holmi arisztokratikus francia ragu, hanem tisztességes demokrata eledel. Az ebből fakadó üzenetet persze nem kell túllihegni például azzal, hogy a dolog körülbelül annyit tesz, mint amikor egy útitársunk a metrón műbőr diplomatatáskájából előkap egy pörcöt, és rágcsálni kezdi, ugyanis a haggisszel kapcsolatos dolgok ennél jóval elegánsabbak. A skótok minden híreszteléssel ellentétben megadják a módját, és nem is akárhogy: január 25-én szigorú forgatókönyv alapján emlékvacsorákat - Burns Supper - rendeznek. Ezeken a vacsorákon elsősorban Robert Burns szellemét idézik meg, de úgy, hogy a gyomor is kapjon a költészetből.

Burns már életében is elég nagy sztárnak számított Skóciában, halála után pedig a szomorú rajongók megalapították a Burns Clubot, verseket és posztereket cserélgettek, évente egyszer pedig ellátogattak a költő sírjához. Az egyik ilyen alkalommal a résztvevők úgy gondolták, hogy a sirámok helyett jobban tennék, ha valamiféle kellemesebb szórakozás után néznének. Így aztán vacsora-forgatókönyvet írtak (evés, ivás, Burns-vers, evés, ivás, Burns-vers, ivás és így tovább a sárga földig), és ennek alapján ünnepelték meg évről évre a költő születésnapját. A dolog annyira jól sült el, hogy különböző irodalomkedvelő és kulináris társaságok, sőt maga Sir Walter Scott közvetítésével

kerekedett belőle. A Burns Supper tehát olyan, mintha mi, magyarok, Petőfi tiszteletére minden évben refomkori disznóvágást rendeznénk, ahol ismert fővárosi művészek és politikusok Petőfi-verseket szavalnának, de azért a szcenárió leggyakoribb napirendi pontja mégis az lenne: "Még több húst, még több szilvapálinkát."

Ennek ellenére a január végi fagy minket is ott talált egy irányított Burns-vacsorán,

ami ugyan nem olyan vadregényes, mint az autentikus lakomahelyszín, Greenock, de legalább a miénk. A rendezvény gazdája, az Angolul Beszélők Világszövetségének Magyar Tagozata ugyanis a tavalyi sikerre való tekintettel ismét megrendezte a Burns Suppert, ahol úgy keveredett össze az emlékezés, a protokoll és a szimpla mulatság, mint egy Lewis Carroll-regényben.

Abban még nem volt semmi különös, amikor egy - különben magyar - skót dudás kíséretében megjelent a főszakács, és egy hatalmas haggises tálat vezetett maga előtt, de amikor a budapesti EU-delegáció skót nagymamával rendelkező vezetője brutálisan és szimbolikusan leszúrta a hurkát, majd mennydörögve elmondta a sokat emlegetett The Haggis című Burns-verset, akkor már kezdtem úgy érezni magam, mint Alice a Bolondok uzsonnájában. Tósztok folytak egymásba, hogy koccinthassunk a hozzánk legközelebb ülő, egyre hangosabban korgó gyomrú asztaltársunkkal, meglett férfiak bohóckodtak egyre harsányabban. Minden bizonnyal ez volt az oka, hogy a vendégként érkezett, szoknyás, átöltöző brigád bizonyos kitérdelt térdharisnyás tagjainak nem is mindig sikerült célba találniuk a pohárral. Amikor az első fogás, a poharas kakasleves került az asztalra, már mindenki vadul kanalazta a levegőt. Közvetlenül a hurka előtt került sor az Immortal Memoryra, vagyis a költő köszöntésére, ami tulajdonképpen pezsgő szellemi fürdő volt, afféle

bár voltak, akik akkor már - ha akaratlanul is - gyomrukkal tüntettek. A szellemi táplálékot követően eljött az igazság pillanata is, két szelet haggis, egy kis hús, speciális krumpli, répapüré és egy kicsit céklaízű hagymadarálmány formájában.

Nem tudom, hogy a finom falatok vagy a következő, More Scotch Whisky elnevezésű program lehetett-e az oka, de a végén egy látomás tette teljessé az élményt. Esküszöm, láttam, amint a vacsora romjai felett egy idősebb férfi népies rigmusokkal villogott az asszonyok körül, minden bizonnyal ismerkedés céljából. Postássapka volt a fején, és cérnakesztyűt viselt. A farzsebéből egy lila nyeles fésű kandikált ki. Ennek ellenére megfogadtam, ezentúl minden évben minimum egy Burns-üdvözlőkártyát küldök az ismerőseimnek.

- sisso -