Ha szorul a hurka: Burns-lakoma Budapesten

  • - sisso -
  • 2000. május 25.

Gasztro

A haggist, vagyis a skót hurkát a középkor óta jobban kedvelik Skóciában, mint a MacLeod-féle legendákat. A felföldi finomság túlélte a gyorsbüfé-forradalmat, amiben persze közrejátszott, hogy Robert Burns verssel emlékezett meg róla, és így ez a különleges étel a világirodalomba is bekerült. Sőt január 25-én, a költő születésnapján világszerte hurkalakomát rendeznek. A szokás tavaly óta Budapesten is tetten érhető.
A haggist, vagyis a skót hurkát a középkor óta jobban kedvelik Skóciában, mint a MacLeod-féle legendákat. A felföldi finomság túlélte a gyorsbüfé-forradalmat, amiben persze közrejátszott, hogy Robert Burns verssel emlékezett meg róla, és így ez a különleges étel a világirodalomba is bekerült. Sőt január 25-én, a költő születésnapján világszerte hurkalakomát rendeznek. A szokás tavaly óta Budapesten is tetten érhető.

A folklór szerint a január végi farkasordító hidegben a derék felföldi skót általában a haggises vájdling mellett dekkol, meleg kenyérrel a hóna alatt. Kezében félig teli vagy teljesen üres whiskysüveg, orra piros, szemében mosoly. Aztán, amikor felenged, végtelen tósztokat skandál a highlanderek nyelvén. Messzi földön híres kockás szoknyája pedig azért nagyon praktikus, mert ha jön az ellenség, jóllakva, felhúzott szoknyában mégiscsak könnyebb futnia, mint letolt nadrággal. De erről majd máskor, most inkább maradjunk a vájdlingnál.

A haggis abban különbözik a magyar hurkától, hogy, bár lehet benne vér is, nem bélbe, hanem gyomorba töltik, nem disznóból, hanem

leginkább bárányból van,

és belsőségek, valamint hús az összetevője.

Talán nem véletlen, hogy Burns 1786 telén, a haggishoz írt dicsérő versének születésével egy időben bukkantak fel a különböző brit szakácskönyvekben az olyan jellegű hurkareceptek, amelyek elsősorban azt a tételt hangsúlyozták ki, hogy a haggis nem holmi arisztokratikus francia ragu, hanem tisztességes demokrata eledel. Az ebből fakadó üzenetet persze nem kell túllihegni például azzal, hogy a dolog körülbelül annyit tesz, mint amikor egy útitársunk a metrón műbőr diplomatatáskájából előkap egy pörcöt, és rágcsálni kezdi, ugyanis a haggisszel kapcsolatos dolgok ennél jóval elegánsabbak. A skótok minden híreszteléssel ellentétben megadják a módját, és nem is akárhogy: január 25-én szigorú forgatókönyv alapján emlékvacsorákat - Burns Supper - rendeznek. Ezeken a vacsorákon elsősorban Robert Burns szellemét idézik meg, de úgy, hogy a gyomor is kapjon a költészetből.

Burns már életében is elég nagy sztárnak számított Skóciában, halála után pedig a szomorú rajongók megalapították a Burns Clubot, verseket és posztereket cserélgettek, évente egyszer pedig ellátogattak a költő sírjához. Az egyik ilyen alkalommal a résztvevők úgy gondolták, hogy a sirámok helyett jobban tennék, ha valamiféle kellemesebb szórakozás után néznének. Így aztán vacsora-forgatókönyvet írtak (evés, ivás, Burns-vers, evés, ivás, Burns-vers, ivás és így tovább a sárga földig), és ennek alapján ünnepelték meg évről évre a költő születésnapját. A dolog annyira jól sült el, hogy különböző irodalomkedvelő és kulináris társaságok, sőt maga Sir Walter Scott közvetítésével

nemzeti ünnep

kerekedett belőle. A Burns Supper tehát olyan, mintha mi, magyarok, Petőfi tiszteletére minden évben refomkori disznóvágást rendeznénk, ahol ismert fővárosi művészek és politikusok Petőfi-verseket szavalnának, de azért a szcenárió leggyakoribb napirendi pontja mégis az lenne: "Még több húst, még több szilvapálinkát."

Ennek ellenére a január végi fagy minket is ott talált egy irányított Burns-vacsorán,

nem messze a Déli pályaudvartól,

ami ugyan nem olyan vadregényes, mint az autentikus lakomahelyszín, Greenock, de legalább a miénk. A rendezvény gazdája, az Angolul Beszélők Világszövetségének Magyar Tagozata ugyanis a tavalyi sikerre való tekintettel ismét megrendezte a Burns Suppert, ahol úgy keveredett össze az emlékezés, a protokoll és a szimpla mulatság, mint egy Lewis Carroll-regényben.

Abban még nem volt semmi különös, amikor egy - különben magyar - skót dudás kíséretében megjelent a főszakács, és egy hatalmas haggises tálat vezetett maga előtt, de amikor a budapesti EU-delegáció skót nagymamával rendelkező vezetője brutálisan és szimbolikusan leszúrta a hurkát, majd mennydörögve elmondta a sokat emlegetett The Haggis című Burns-verset, akkor már kezdtem úgy érezni magam, mint Alice a Bolondok uzsonnájában. Tósztok folytak egymásba, hogy koccinthassunk a hozzánk legközelebb ülő, egyre hangosabban korgó gyomrú asztaltársunkkal, meglett férfiak bohóckodtak egyre harsányabban. Minden bizonnyal ez volt az oka, hogy a vendégként érkezett, szoknyás, átöltöző brigád bizonyos kitérdelt térdharisnyás tagjainak nem is mindig sikerült célba találniuk a pohárral. Amikor az első fogás, a poharas kakasleves került az asztalra, már mindenki vadul kanalazta a levegőt. Közvetlenül a hurka előtt került sor az Immortal Memoryra, vagyis a költő köszöntésére, ami tulajdonképpen pezsgő szellemi fürdő volt, afféle

The best of Burns,

bár voltak, akik akkor már - ha akaratlanul is - gyomrukkal tüntettek. A szellemi táplálékot követően eljött az igazság pillanata is, két szelet haggis, egy kis hús, speciális krumpli, répapüré és egy kicsit céklaízű hagymadarálmány formájában.

Nem tudom, hogy a finom falatok vagy a következő, More Scotch Whisky elnevezésű program lehetett-e az oka, de a végén egy látomás tette teljessé az élményt. Esküszöm, láttam, amint a vacsora romjai felett egy idősebb férfi népies rigmusokkal villogott az asszonyok körül, minden bizonnyal ismerkedés céljából. Postássapka volt a fején, és cérnakesztyűt viselt. A farzsebéből egy lila nyeles fésű kandikált ki. Ennek ellenére megfogadtam, ezentúl minden évben minimum egy Burns-üdvözlőkártyát küldök az ismerőseimnek.

- sisso -

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.