Genezis, meg nem is
Bár a programok spirálisan épültek fel, és úgy tűnt, hogy a végén majd nem bír magával és robban a kultúrbomba, mert Tereskova- meg Rambo Amadeus- és Korai Öröm-koncert várható, mégsem haladta meg a fesztivál vendégeinek száma a napi háromszázat. Az utolsó napon, szombaton sem, pedig még kerthelyiség is van. De ez messze nem tragédia. Miért is kéne egymás lábát taposva rekordot dönteni? Jöjjön csak az, akit igazán érdekel, és ne izzadjon össze az egyébként szofisztikált közönség, mint egy populáris, lucskos Lajkó Félixen, és ne dobálja egymást üres leveskonzervekkel, mint a Tabán-bulikon. Az más kérdés, hogy a rendezők pénztárcája hogyan érzi meg ezt a dolgot, meg a művészeké, de azt hiszem, itt többnyire olyan emberek nyújtottak jó teljesítményt, akiket eddig sem kényeztetett el a tőke.
Lehetett színházat látni, Artusékat és Szkénéseket, nagy cseppek a magyar alternatív színház tengeréből, párhuzamosan Mediawave-filmet nézni, hogy fennmaradjon az egészséges kultusz, Szalontai Ábel lenyűgöző fotókiállítását csodálni, és meggyőződni róla, hogy ilyen egy szemfüles, szív-lélek kamerával utazó, valamint Turcsány Villő szobrain tátani a szájakat, és halott, fűszeres állatdarabokat falni az udvaron két felolvasóest között.
Annak a majd egy hétnek, amíg ez a kultúrfürdő tartott, és sokaknak sikerült romosra szórakozniuk magukat, igazán klubhangulata volt, és az efféle történésekből munka után mi hiányt szenvedünk. Pont két-háromszáz ember tudja megjegyezni egymást annyira, hogy ne köszöngessen színház, mozi, kiállítás közötti kószálás közben mindenkinek ötször, hülyén, és ne állítson le mindenkit huszadjára ugyanazzal a történettel.
Már a múlt évben is szerettem azt a hangulatot, amit itt, Kelenföld szívében a határon túli szerb-horváth nyelvű kisebbségi szubkultúra teremt, és ez nem azt jelenti, hogy ne unhatnám már halálosan a szerb lakodalmast. A művészek ebben az indusztriális környezetben viszont egy nyelven beszéltek. A Kokoschkára emlékeztető stílusú vajdasági festő, Sinkovits Ede műtermében, ami konkrétabban egy szerelőüzem volt, olyan kiállítászárót hoztak össze, amelybe belefért Lois Viktor is, a Tundra Voice atyja, aki egyébként elüldözni szokta a közönséget, de most, hogy közelről meg lehetett nézni, sőt kipróbálni basszus hangon szóló, kerékpár- alkatrészekből összeállított gitároszlopát, egészen elkényeztette a kíváncsiskodókat. A Rambo Amadeus szövegcentrikus jazz-zenéje, annak ellenére, hogy árva szót nem értettem belőle, össze bírt férni a Tereskovával, amely zenekar vokál és lelkesedés híján szintén nem futotta a szokásos tomboló körét. A koncertek sorát a Korai Öröm zárta, és tulajdonképpen ők is remek haknit hoztak össze, amelynek a végén kis Vécsi Tiborok jelentkeztek transzba esni a színpadra.
A gyár kiürült ezután, de remélem, még sokáig nem adják el valami kisiparosnak, és a helyi lakosok is rászoknak majd a foglalt ház hangulatra. Nem uralkodik el a bunkósodás úgy, mint a szomszédos VSZM esetében, ahonnan sikerült elüldözni a gördeszkásokat műfüves focilabda-bajnokságok és aerobik- gálák ürügyén.
- sisso -
