Panel áriák (Blixa Bargeld és az Einstürzende Neubauten a Trafóban)

  • - sisso -
  • 2000. szeptember 7.

Zene

Blixa Bargeld, az 1980-ban alakult, angolszászok számára kiejthetetlen nevű, Einstürzende Neubauten zenekar énekese és alapítója, fekete öltönyben, negyvenévesen a mikrofonok és kamerák előtt olyan jelenség, amiről csakis a nyolcvanas évek rezervált és misztikus Nyugat-Berlinje juthat eszünkbe. Az indusztriális társadalom kitaszított gyermeke és a new wave ikonja egyszerre, akár az a kis menetelni nem tudó, barlangrajzot idéző pálcikaember, a zenekar emblémája. Jól bírja az interjúszituációt, csak kicsit izgul, és általában szellemesnél szellemesebb válaszokat ad mélyen búgó hangon, hogy semmiképp se legyen feszengős a következő kérdésre való várakozás. Nem hajlandó felülni olyan beugratós kérdéseknek, hogy például: Érzi-e azt a fránya öregedést, Blixa úr?

Blixa Bargeld, az 1980-ban alakult, angolszászok számára kiejthetetlen nevű, Einstürzende Neubauten zenekar énekese és alapítója, fekete öltönyben, negyvenévesen a mikrofonok és kamerák előtt olyan jelenség, amiről csakis a nyolcvanas évek rezervált és misztikus Nyugat-Berlinje juthat eszünkbe. Az indusztriális társadalom kitaszított gyermeke és a new wave ikonja egyszerre, akár az a kis menetelni nem tudó, barlangrajzot idéző pálcikaember, a zenekar emblémája. Jól bírja az interjúszituációt, csak kicsit izgul, és általában szellemesnél szellemesebb válaszokat ad mélyen búgó hangon, hogy semmiképp se legyen feszengős a következő kérdésre való várakozás. Nem hajlandó felülni olyan beugratós kérdéseknek, hogy például: Érzi-e azt a fránya öregedést, Blixa úr?

Szemmel láthatóan egyáltalán nem érzi vénembernek magát, maximum túlérett sihedernek, ha visszatekint az elmúlt húsz évére. Ez a két évtized a zenekar szempontjából fölöttébb sikeresnek számít, hiszen az 1980-as bolondok napján Berlinben (akkor még a számtalan lehetőségek városa minden háromakkordos zenekar számára) tartott első koncert után aligha hitte volna bárki, hogy ez a techno-tragikomédia ennyi ideig fog tartani. Sőt mi sem tudtuk, hogy ennyi év után, mikor a helyi, Blixára külsőben erősen emlékeztető Soós György-féle Art Decóról is lemondtunk már, szóval hogy nekünk is trendnek megfelelő viselkedés lesz majd Budapesten a koncertterem előtt tolongani.

Kevéssel a punkok forradalma után (akkoriban épp a punk eksztázisa töltötte csordultig a romantikára fogékony német szíveket) és a Can, a Kraftwerk és a Neu után megtalálták a jó pillanatot arra, hogy létrehozzanak valami össztársadalmi léptékkel is sokkolóan új dolgot. Olyan zenét, ami az autópályák és a légkalapácsok hardcore zaját idézi (érdekes, pontosan efféle zajok szűrődnek be lakótelepi ablakomon immár egy hete a UPC-kábelek fektetése okán: és ez nem zene füleimnek, John Cage-féle neurológiai bizonyítékok ide vagy oda); olyan ideológiát, ami az összeomló panelházak utópisztikus víziójából nő ki, látványban bőséges színpadi show-t és olyan humort, amely finom, akár a forrasztóón, és sötét, mint egy katakomba. Aztán a zenekar, melyből közben persze távoztak régi s melybe érkeztek új tagok, végigcsinálta a kétszer tíz évet, számtalan turnét, számos sikerlemezt, limitált, de biztos rajongótábort és kevés kudarcélményt sikerült begyűjtenie.

Blixa Bargeld neve pedig fogalommá vált. A fiú, aki annak idején híján volt bármiféle ambíciónak, pénznek, munkának, lakásnak, akit kirúgtak az iskolából, és csak saját karizmatikus személyiségére számíthatott, több kis zenekar után megcsinálta a tutit. Mellette verseket írt, és 1984-től csekély zenei tudással a Nick Cave and The Bad Seedsben basszusgitározott. Jelenleg is tart önálló, kakofón akusztikus performance-okat (Rede/Speech), melyek lényege a szöveg és az emberi hang dinamikus és intenzív összehangolása egy hangalkímiai laboratóriummá. De létezik az Execution of Precious Memories című hasonló, poétikus performance-a is, játszott filozofikus színdarabban (Kosmo-Test), filmekben, alkatánál fogva például egy Roman Kovacs nevű notórius gyújtogatót (The Seven Fires of Death), aztán karizmatikus terapeutát, akinek a terápiája pszichoterrorba fordul (Total Therapy), de nevezni akarták már horrorfilmbéli sikolyát a legjobb hang Oscar-díjára is.

Nem aggódik tehát, előtte vörösbor, szájában cigaretta, és azt meséli az illedelmes médiának, hogy Nyugat-Berlin egyszerűen megszűnt. A hely, ahol született, felnőtt, házat foglalt, megúszta a katonai szolgálatot, zenekart alapított, nincs ma már, de a zene létezik, és reméli, hogy még az általuk soha fel nem fedezett Romániában is játszani fognak valamelyik jó akusztikájú Ceaucescu-palotában.

A zenekar új albumot készített (Silence is Sexy); programjuk, amivel most turnéznak, elgondolkodtatta a Trafó színháztermében összegyűlt ezerfős tömeget. Kétórás, kimerítő, igen tisztességes koncertet hallhatott a közönség. A kép és a hang mégis azt sugallta - bár voltak változatlanul vad gépek, műanyag hordók, zuhanó tárgyak -, hogy ma már vidámak és kiegyensúlyozottak az ütések, akár az ember és a gépek kapcsolata. Nem mintha ez akkora tragédia lenne. Az a társulat, amelyik a zajkeltő tárgyaival éppen nem azt sujkolta, hogy a csend izgató lehet, most halk átmenetekkel és Blixa hangjával ért el hatásokat, nem a fémek találkozásával. A jókedvű dobok felidézték a Trio féle "dada"-korszakot, de volt, hogy csak egy lépés választotta el őket a tánczenétől. Aztán számos igazán töprengős (Nick Cave-es) és dallamos művészi darab is elhangzott (Dingsaller, Newtons Gravitatlichkeit), amelyek már-már egy nehézfémekkel hangszerelt dallamos operának is beillettek volna.

Ez volna hát az öregedés. Az érés. Még mindig szexi, meglepő és feldobó. De már csak annyira, mint egy metál-tündérmese.

- sisso -

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egzaltált Dürer

A monumentális kiállítás középpontjában egyetlen mű, egy 1506-os dátummal jelölt, Selmecbányáról származó gótikus szárnyas oltár áll, amelynek az egyik táblaképével (helyesebben reprodukciójával) mindenki találkozott már. A kollektív emlékezetünkbe beégett a Vizitáció (Mária találkozása Erzsébettel), ám ez nem mondható el a nyolcból megmaradt hét táblaképről – amelyek most először láthatók együtt.

0–24

A hétköznapi és ünnepnapi fasizmus letagadásának megvannak a magyarban is a kulcsmondatai, közbeszédbéli szállóigéi. Kivétel nélkül önleleplező mondatok, melyek igen gyakran egyeznek is a közlő szándékaival.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.

Szivárgás

Tavaly szeptemberben a kuruc.info közzétett egy olyan párbeszédet tartalmazó hangfelvételt, amelyen többek között ez hallható: „Nekem a Viktor azt mondta, hogy azért jöjjek be, hogy beszéljük meg, hogy ki fenyegetett meg.”

Szép, új, szintetikus világ

  • Váradi András

Egy jó kép többet mond, mint ezer szó. Közhelyes, de attól még igaz bon mot. Robert Capa még rá is duplázott, amikor azt mondta: el tud képzelni egy olyan képet (fotót), amely akkora hatással van az emberekre, hogy soha többé nem lesz háború.

Közös pont híján

Hosszú ideig az évszázad üzleteként hirdették a német fegyvergyártásra alapozó hazai védelmi ipari fejlesztéseket. Ám a pénz elfogyott, exporttal nem számolhatunk, ráadásul a Merz-kormány nem lesz olyan elnéző Orbán Viktor bomlasztó politikájával szemben, mint amilyen Angela Merkel volt.

„Itt írd alá, Gergő!”

A fideszes ifjúságból indulva, minisztériumokon és államtalanított állami cégeken át vezető úton került Böszörményi-Nagy Gergely, az Orbán-rendszer egyik hivatásos szabadgondolkodója a MOME-t fenntartó alapítvány élére, ahol aztán nem kívánt ismertséget szerzett.

„Végre ellazultunk”

Tizenöt éve alakult meg az Ivan & The Parazol, de fontosabb, hogy a klasszikus rock ihletettségű zenekar a minap jelentette meg hatodik nagylemezét Belle Époque címmel. Az új album mellett ambiciózus tervekről és a köz­életről is beszélgettünk Vitáris Ivánnal, az együttes énekesével és Simon Bálint dobossal.

A botrány határán

A Nádas-életműsorozat leg­újabb kötetét a színházi világnap alkalmából mutatták be az Örkény Színházban. Hogy hazai színházi életünk hogyan viszonyul ezekhez a magyar drámahagyományból kilógó művekhez, arra éppen egy Örkény-dráma, a Kulcskeresők címével válaszolhatunk.