Pedig ez így, ebben a formában, mint bevezető, kicsit pont közhelyes. Hogy a fenébe ne lenne nehéz beszélni róla! Bármely más identitásról sem könnyű kinyilatkoztatni ebben a halmozott hovatartozásoktól és hova nem tartozásoktól zilált világban, ahol az egyedüli, elfogadott, nem túl fragmentált szexuális identitás a ki meg a be. És képzeljük el, hogy ez, a hivatalos verzió sem megy publikusan. Még a kínzó bérházi szexről is nagy az ezeréves csend.
Legyen már ebből
a butáskodásból elég,
hányhatnánk a maszkulin hierarchiákról leszoktathatatlan világ szemére. Se a nők, se a férfiak ne uralkodjanak, és ne szenvedjen a másiktól senki. A kitaszítottság fokát a bunkósággal kell mérnünk eztán. Ne legyenek csupán húszkilós modellek az óriásplakátokon, ne csak drogosok szerepeljenek a kotonpropagandákban, hanem a valóságnak megfelelően egynemű párok is. Sőt még gyorsan itt követelném, hogy állítsák le a szárnyas betétek undorító reklámozását. A nehéz napokon is azé a test, aki lakik benne.
Ez a könyv nem kimondottan ilyen dolgokról értekezik, de szintén közel jár az igazsághoz, csak a feminista leszbikus diskurzushoz méltón keményebb, és kirekesztőbbnek is tűnik. Pedig nem az, hiszen ez volna itt a sokat emlegetett liberális minimum, hogy beszélhessen az is, aki nő létére nőre vadászik (elnézést a hímsoviniszta szótárból átvett kifejezésért). Sándor Bea például sokkal kifinomultabban, célirányosabban, és szigorúbban fogalmaz, ahogy az önmagát immár vállaló leszbikus feminista mozgalom vezéregyéniségéhez illik. A politikai leszbikus nem viccel, írásai érdekes adalékokat nyújtanak a leszbikusság történetéről, olyan nőalakokat idézve hiteles forrásokból, akikről bizony nem hallottunk történelem-vagy irodalomórán, de még el is fenekeltek volna annak idején, ha nyíltan beszélünk róla a suliban, akárcsak azért, ha a micsodánkat fogdossuk a takaró alatt az oviban. Ezen túl szó esik a magyar leszbikus regény fogalmáról (Galgóczi Erzsébet: Törvényen belül; Gordon Agáta: Kecskerúzs), aztán a válaszutakról, amelyek a mai magyar leszbikus nők előtt állnak, és amelyekől sejthető, hogy nem egyszerűek.
Nagy lelkierő
kell ahhoz, hogy valaki annak lássa magát, aki. Leszbi, hardcore kékharisnyának lenni, angyali ábrázattal, az pedig maga a kőkemény rockandroll. A szellemi vezetés márpedig rájuk marad. Sem a többi leszbi, sem a tudós nők, sem az átalános előírásoknak megfelelő nők nem fognak majd az első sorban menetelni.
Szép példa a rejtőzködők kínjára, hogy már a könyvvásárlással is gondban voltam. Nem mintha nem gondolkodtam volna már el rajta, hogy vajon csak azért nem élek-e nővel, mert az legalább annyit pofázna otthon, mint én. Két dudás. Annak ellenére, hogy a borító szinte puritánnak mondható, abban a pillanatban, amikor a pénztárnál elő kellett bújnom leszbikus könyvvásárlási szándékommal, a buziság halvány stigmáját láttam derengeni magam körül. Próbáltam ugyan egy megcsalt nő bosszújának álcázni a dolgot, de akkor már menthetetlen volt a helyzet. Muszáj volt megvennem, hiúságból, mert az első felütéskor a nevemmel szembesültem benne. Nem lebuziztak, mint azt az ember magyar állampolgároktól várná, de kérem, leheteróztak ott kegyetlenül. Nem jó érzés. Tudom, ha rossz passzban vagyok, idétlen, bizonytalan hetero-popíróként viselkedem. Fájlalnám viszont, ha azt gondolnák, hogy eladom őket két forintért bármikor. Bár ahogy azt sem hiszem, hogy egy állatvédőnek feltétlenül vegetáriánusnak kell lennie, úgy azt sem, hogy a leszbikusokat csak a leszbikusok láthatják jól, mégis igazat kell adnom Béres Deák Ritának, aki tíz évre visszamenőleg elemzi a szinte kizárólag hetero sajtó heteróknak közvetített hozzáállását.
A Labrisz, a kétélű
bárd pedig nem a Cosmopolitan meg a Joy, az tuti, ez egy olyan kiadvány, ahol leszbikusok leszbikus nyelven leszbikusoknak írnak. Derék lányok, két éve még fanzin voltak, álneveken, most pedig büszkén vállalják a szubkulturális gettót, ahova a társadalom betessékeli őket. Mi ez, ha nem a coming out paradicsoma? Remélem, nem volt hiábavaló kitaposniuk az ösvényt, amelyen egy gallyat talán én is arrébb tettem aktívan tartózkodva (ha keresztbe, hát ugorjanak), és az utánuk jövő generációnak már könnyebb lesz felállni a családi ebédlőasztalnál, sírás-rívás nélkül bejelentve, hogy nem lesz itten töke a vőlegénynek. Nussbaum Anna pszichológustól egyébként ebben a vonatkozásban is kaphatunk néhány jó tanácsot egy következő fejezetben.
Lássuk, mi van még! Adrienne Rich előadása a láthatatlanságról a claremonti főiskolán (ez azt jelenti, hogy elnézik valakinek a nemi identitását anélkül, hogy állandóan szóvá tennék). Sokat idézett, kissé szakállas darab 1984-ből, de alapdoktrína a homofóbia, pontosabban a heteroszexizmus ellen. Aztán a lírai hangért felelős Hatfaludi Judit novellája, egy megható önvallomás a vívódásról, a "leszboszi szerelemről". Na most nem biztos, hogy rohanok, és azonnal kinyalatom magam (ez egy büdös macsó poén volt), mert ez nem propaganda, de továbbra is felnézek azokra, akik ilyen okosan artikulálják magukat, és ráadásul olyan identitást találtak, amit nem a John Malkovich vetett le nekik.
- sisso -
Labrisz Leszbikus Egyesület, Bp., 2000, 102 oldal, 520 Ft
