Párizsban július végén és augusztusban érdemes városnézni. Olyankor az orrhangon beszélő, flottul öltöző, a polgárságtól és a modern kortól meg nem érintett munkásság is kivonul a tengerpartra. Így lökdösődés nélkül nézhetjük, hányféle fantáziadús szürkét képes produkálni a város felett a gótikus épületcsúcsokig lógó felhőzet.Párizsról csakis a szürrealisták módszereivel alkothat teljes képet az ember. Természetesen megszámlálhatatlan múzeum és egyéb látnivaló van, de az jár jól, és az nem bolondul meg a befogadás terhétől, aki reggeltől estig az utcán kóborol, még akkor is, ha legkényelmesebb cipője talpától végül meg kell válnia. De mi ez ahhoz képest, hogy bepillanthat annak a metropolisnak az életébe, ahol világbirodalmak sorsa dőlt el valaha, s ráadásul a világ legjobb művészeinek, filozófusainak, zenészeinek, íróinak otthona volt.
Szerencsémre
egy magyar koreográfus
padlásszobájában
ideális, belpárizsi bohémtanyán lakhattam, a Pigalle alatt. Egy utcával lejjebb írta kicsit korábban Bizet a Carment, és a közeli Alba Hotelben lakott három évig Louis Armstrong. Ennél inspirálóbb környezet talán nem is kell, hogy a turista elinduljon az egyedülálló modern épületek, az apró utcácskák, hangulatos kávézók és terecskék felfedezésére.
Párizsban különben nem létezik az olcsó szállás fogalma. A diákszállók árai is meghaladják a napi háromszáz frankot. Kint tanuló ismerőseink, távoli rokonaink nyakára kell menni mindenképp. Tömegközlekedni viszont elérhető áron lehet. Hét frank egy vonaljegy, ami a metróra és a buszra is érvényes, a metrón pedig nem kell átszállójegyet venni. A párizsiaktól igazán tanulhatnánk metróépítést, legalább alapfokon. Nincs olyan zuga a városnak, ahonnan két percre ne lenne egy földalatti-állomás. A szociálpolitikával jól kombinált BKV-ra pedig az adhat ötletet, hogy arra a pár órára, amíg zárva vannak a vonalak, telente tábori ágyakon alhatnak a hajléktalanok. A legújabb, 14-es vonal kész csoda. Kevés megállója van, 450 km/óra sebességgel közlekednek rajta a vonatok, tehát semmiképp sem késhetik le az utasok a Mitterrand-könyvtár záróráját, nincs vezető, teljesen kilátni elöl az ablakon, mint egy jobb sci-fi filmben, és az állomások el vannak zárva a perontól egy plexivel, a paranoiások nagy örömére. A Gare de Lyon állomás ráadásul egy komplett pálmaház, igazi trópusi növényekkel. Nehéz elhinni, hogy mi a negyedik metróvonal megépítésén szarozunk évek óta.
Építészetben, dizájnban, régi épületek hasznosításában egyébként is nagyon otthon vannak a helyi népek. Ezért sem fogy el soha a látnivaló. Minden kor olyan elképesztő épületeket hagyott maga után, mintha a miniszterelnökök és az államtitkárok mindig is megértették volna, hogy a nagy emberek és eszmék emlékét az épületek őrzik meg leginkább az utókor számára. Az első évezred elején, amikor III. Sándor pápa lerakatta a Notre-Dame alapkövét, már akkor eldőlt, hogy ez a város a világ építészeti paradicsoma lesz. III. Napóleon, illetve prefektusa, Hausmann városrendezési terveivel az 1800-as évek végén pedig úgy kitágultak az utak és a fasorok, hogy ma is észrevétlenül
belegyalogol az ember
a Tour de France befutójába
a Place de la Concorde-on, amely az 1700-as évek végén még sétatér volt, de ma autók dühöngenek rajta, ha nincs lezárva sportversenyből kifolyólag. Ilyenkor sokat kell várni, de érdemes inkább visszagyalogolni addig kicsit nyugatnak a Champs-Élysées-n és a Szajna túlpartján megnézni a párizsi körvasút egykori központi pályaudvarából megmentett épületet, az 1986-ban létrehozott Musée d´Orsay-t. Olyan impresszionista gyűjtemény van Cézanne-tól Manet-ig meg Lautrec-pasztellek és gúnyrajzkollekció, hogy a vakablak adja a másikat. Ráadásul itt hangzott el, jó tíz évvel ezelőtt, a fülem hallatára egy magyar házaspár nőtagjától Van Gogh kis szobát ábrázoló képe előtt az a felejthetetlen mondat, hogy: "Látod, milyen helyen lakott, nem csoda hát, hogy megőrült szegény."
A kiindulási oldalon maradva, az újturisták kegyhelyéhez lehet eljutni. A Pont de l´Almánál japán turisták fényképezkednek Diana hercegnős poszterekkel, kegyeleti okokból. Az alagút oszlopai közé pedig virágokat dobálnak, nagyban veszélyeztetve ezzel az éppen akkor elszáguldó autók utasainak testi épségét.
Innen is szép az Eiffel-torony.
Kis lépés a turistának,
de nagy ugrás az emberiségnek
a Musée d´Art Moderne de la Ville de Paris. A modern művészeti múzeum az 1937-es világkiállításra készült, de akár a görögök is építhették volna, olyan. Októberig egy nemzetközi képzőművészeti tárlattal töltötték meg, amelynek tárgya a nosztalgia. Szellemes, gondolatébresztő, és nagyon sok időt vesz igénybe, de aki arra jár, ne hagyja ki. Kedvencem a Bertrand Lavier által berendezett terem, ahol 1900-tól 2000-ig a Martin vezetéknevű művészek természetesen nagyon rossz munkái vannak kiállítva, és videón olyan hétköznapi emberek mutatkoznak be - még kínaiak is -, akiket Martinnak hívnak. Franciaországban ez olyan gyakori név, mint nálunk a Kovács, és mindenki röhög a hallatán.
Vásárlásra legjobb időszak a szezonvég. Irdatlan leértékelések zajlanak még az egykori üzletemberek negyedében is, a Pont Neuf környékén, az újnak nevezett legrégebbi hídnál. Itt található az Ernest Cognac által 1869-ben megnyitott La Samaritaine áruház, amely a maga szecessziós lépcsőházával és páratlan tetőkávézójával ilyenkor a kispénzűeket is csapdába ejti. Mivel úgy tartják, hogy a párizsiakat egy kormánybukás sem háborítja fel annyira, mint ha valaki rosszul öltözik, szinte kötelező beleszaladni egy kis felruházkodásba. A csomagokat bontogatva, kicsit arrébb, a Place de l´Hotel de Ville előtti téren, a közigazgatás temploma előtt érdemes megpihenni. Itt egykor dühöngő kommunárok tobzódtak, próbaüzemelték a guillotine-t, ma viszont csak békés elmebetegek kötnek bele a nagyobb dekoltázsokba, és pár öltönyös, rollerrel közlekedő, idősödő úriember jelent komoly veszélyt testi épségünkre.
További vásárláshoz jó irány a Les Halles metróállomás és a hasonló nevű, zöld acél- és üvegszerkezetes egykori vásárcsarnok. A néhai piac most reaggea-rajongó fiatalok gyülekezőhelye, csak az utcanevek emlékeztetnek a múltra meg az állítólagos
hajnali disznóláb
és a hagymaleves.
A Louvre-t azonban csak az látogassa meg, aki már többször járt ebben a városban, és képes rászánni egy egész napot, miközben kihagyja a boulevard-életérzést és a nyugalmas kávéházazást. Először is ne keringjen összevissza - a bejárat ott van az udvar közepén, egy nagy, Pei építette hipermodern üvegpiramis alakjában. A sor gyorsan halad, közben pedig jeges vizet lehet vásárolni indiai és afrikai bevándorlóktól 10 frankért. Az épületszárnyak nem mindenhol átjárhatók, tehát a görög, római és etruszk gyűjteménytől érdemes térképpel navigálni a Mona Lisáig, ami kicsi, és alig látható az előtte lévő foncsorozott üveg miatt. A jelentősebb műveket egyébként arról lehet megismerni, hogy nyomorognak körülötte az emberek, pedig akadna mit nézniük különben is.
Mivel az épület légkondicionált, és végigjárása egy napig tart, ajánlatos pulóvert vinni, és kerülni a torokgyulladást, mert a patikában kúpot ajánlanak a megfázásra. Miután ősi francia módszerrel élve elpantomimeztem, hogy állandóan megyek, és eközben nem tudom az ilyesmit használni, annyit mondott a patikus: el is felejtettem, hogy az angolok nem bírják az ilyesmit, és csalódottan előkotort a fiókból néhány tablettát.
A műalkotás-mérgezést libamájjal
kell gyógyítani, meg jó borral. A tejszíntől, konyaktól, libazsírtól meg a szarvasgombától tobzódó hagyományos francia konyha után gyakran beszélő kaktuszokkal álmodik az ember. Olcsóbb is, veszélytelenebb is, ha tonhalas, illetve egyéb finomságokkal bélelt palacsintát (Creppe), rákkal megrakott avokádót, sajtokat vagy kis adag, kímélő pástétomot szerzünk be piacon, illetve bisztrónak nevezett vendéglátó-ipari egységekben, amely vidám és gyors étkezdék állítólag 1917-ben, az orosz emigránsoktól kapták a nevüket. Eszünkbe ne jusson viszont a Szajna-parton enni, ha nincs egy kisebb vagyon a bankkártyánkon. Tegyük kicsit messzebb a székhelyünket, de a körgyűrűn azért maradjunk belül. A vacsoraidő általában hétkor kezdődik, ilyenkor lehet kapni még az a la carte ételekhez képest nagyon olcsó menüt is, de érdemes hatkor beülni, mert aztán hirtelen tele lesz minden épkézláb kajálda. Ne lepődjünk meg, ha többek között ilyen helyeken sem szólnak hozzánk angolul. A franciák nagy nemzeti játéka a nyelvőrködés. XIV. Lajos unatkozó, gazdag és modoros udvaroncai kezdték, ma pedig a kávéházak közönsége tartja fenn.
A Montmartre-on ne zavarjon senkit a bizánci kupolás Sacré-Coeur, avagy a Jézus Szíve-templom, a megbánás és a jámborság jelképe, amely
egy vizionáló
apáca ötlete alapján
épült. Itt és a Pigalle táján minden bizonnyal emlékezetesebb marad az utolsó párizsi szőlőskert, a legrégebbi két szélmalom meg a működő vörös műmalom, a kócos kurvák, a kicsi és játékos szexboltok. Felidézhetjük azonban a nagy séta közben Utrillo üres utcákat ábrázoló, szívszorító képeit, Lautrec befejezetlen plakátjait és Poulbot hihetetlen mennyiségben hátrahagyott, utcagyerekeket ábrázoló giccses képeit is, ha szofisztikáltak akarunk lenni. Ezeknek a képeslap változatát 10-50 frank között lehet beszerezni. Utóbbi festőről elnevezett utcában található egy meglepő Dalí-múzeum. Azok sem fognak csalódni a mintegy háromszáz eredeti alkotás láttán, akiknek Dalí full kommersz. Könyvillusztrációk, szobrok, bútorok bizonyítják a zseni sokoldalúságát.
A belváros másik végén nem szabad kihagyni a Montparnasse-t, a bohémélet fellegvárának utódkerületét, benne a Quartier Latinnel, ahová a század elején tömegesen költöztek át a kispénzű művészek az aljasul megemelkedett montmartre-i lakbérek miatt. Már csak azért sem, mert olyan kocsmákban iszogathatunk, ahol előttünk Lenin, Trockij vagy éppen
Eizenstein koptatta az ülepét
A turisták persze mind a hatvannyolcas diáklázadások nyomait kutatják, pedig azt sem utolsó megfigyelni, hogyan vált ez a városrész a hatvanas években csúf építészeti kísérletek terepévé. A Cemeterie Montparnasse-ból Durheim nagy nehezen fellelt, kavicsokkal megrakott síremlékétől, a legnagyobb nyugalomból például jól rá lehet látni a Tour Montparnasse-ra, Franciaország legmagasabb épületére. Az itt eltemetett Sartre, Beckett vagy Baudelaire is leinná magát, ha látná. A csúfság nem, de a temetőélmény fokozható a közeli katakombával, ami egy hosszú folyosó a föld alatt, és ahová kétmillió, a város másik végében exhumált holttestet hordtak össze farakásszerűen, illetve gúlában elrendezve a csontjaikat 1768-ban amiatt, hogy ne mérgezzék halálos gázokkal a polgárokat. A túra egyrészt permanens borzongás 25 frankért, jobb, mint a szellemvasút, másrészt biztos fejfájás, mert mintha ezek a gázok még mindig nem szívódtak volna fel teljesen.
- sisso -
