A különféle vizsgálódások alapján az idei Pepsi Szigetre megérkezett a középosztály. Márpedig a középosztály olyan, hogy ha megérkezik valahová, valójában csak akkor történik valami, hiszen ennek van reklámértéke, ezt zabálja a média, ezt lehet ünnepelni száz, ötszáz, ezer év múltán. Ha továbbra is így alakulnak a dolgok, a Sziget egyszer csak kinövi a Hajógyári-szigetet, és külön Szigetállamot alapítanak majd neki. Kívülről legalábbis így festett a dolog. Aki csak úgy belepislantott a különféle nagy példányszámú, alkalmi kiadványokba, azt tapasztalhatta, hogy itt már szó sincs világegyetemistákról, kell egy hét együttlétről, sátorverésről, egyszerűen úgy tűnt,
itt mindenkinek
mobiltelefonja, bankkártyája, márkás cuccai vannak, és természetesen eszméletlenül jófej.
Nagyon jól jellemezte az attitűdöt egyébként az egyre inkább viruló punkélet egyik jeles zenészcsapata azzal a felejthetetlen sorával, hogy a fiatalok ma már a Pepsi Szigetre járnak lázadozni a szülők pénzén. Nem csoda, hogy Urbán Tamás, az Ifjúsági Magazin egykori fotósa körlevelében arról írt, hogy a Sziget igazi üzenete az 1980-as, ugyanitt rendezett Fekete Bárányok Fesztiválon valósult meg, ahová valóban a társadalomból kivonulni vágyó fiatalok érkeztek.
Nos, ez volt idén a Szigeten az a probléma, amit mindenki - aki odabent múlatta az időt - leszart.
Kezdjük ott, hogy a jelenlegi zavarbaejtő és a mainstreamet is bőven magában foglaló programözön mellett, a por is soha nem látott méreteket öltött. A szokásos
sziget-tífusz
az influenzának valami egészen jövő évezredi (vagy kora középkori), porszemcsével terjedő mutációja most is sokakat kergetett az őrületbe, legalább annyian szenvedtek ettől a nyavalyától, mint amennyien attól, hogy partnerük álomra hajtá fejét. Egyébként egy, a 47-es villamoson elhangzott pletyka szerint odakinn nyilvános orgiák voltak katonai sátrakban, ami persze nem igaz, de az igen, hogy volt csípős paprikás koton, figyelmeztetőnek a dögkút és a szex lehetséges összefüggéseire, sőt egy órán belül AIDS-tesztet is csináltak. Visszatérve a porra meg más különféle allergiákra. Ezekről orvostanhallgatók hada tudna diplomamunkát írni, ha nem éppen Tankcsapda-koncertre érkezne álöltözetben.
Kissé gyanúsnak tetszett, hogy az elsősegélysátor mindjárt a rendőrségi mellett volt, a paranoiásabbja gondolhatta azt is, hogy azonnal regisztrálják az ártatlan náthát, de olyasmit is hallani lehetett, hogy a fiatal rendőrök csupán barátkozni szeretnének akár a leendő letartóztatottakkal is.
Például a Szervezetek utcájában, ahol az idén már házszámokat osztogattak, olyan megszámlálhatatlan mennyiségű
civil és egyéb
módon segítő
vert sátrat, és sasolt egy hétig, hosszú, méla lesben. Igaz, nem mindegyikük kínált örök életet cserébe a lemondásért, volt, aki a megvilágosodást az állatok védelmén keresztül, a nukleáris energia megszelídítésével vagy éppen a nagylábujj masszírozásával tartotta elérhetőnek. Újabb jelenségnek számított a Pszichoázis, fiatal pszichológusok gyakorlóterepe élő modelleken, ahol a tesztek szerelmesei mérhették fel, milyenek is ők legbelül. A hírek szerint a szigetlakók az idén kevesebbet drogoztak, ami nem biztos, hogy az Ifjúsági és Sportminisztérium népszerűsítő sátrának köszönhető, sokkal inkább annak, hogy ebben a ködben mindenki elhitte: így is elég vadnak született, vagy esetleg annyira be volt rúgva, hogy fel sem merült benne az ilyen jellegű igény. Szagok azért voltak, a Guano Apes-koncert közben például teljesen biztosan, de a mintából ítélve országunkban annyira csapnivaló a learatott termés minősége, mintha ezt az iparágat is kezelésbe vették volna a kisgazdák.
Partiból annyi volt, mint önjelölt Flat Eric és Schwarzenegger együttvéve a Wanted sátornál zajló idióta alteregó-fesztiválon. Hangos techno és szintidiszkó között lehetett ingázni, bár a diszkó szar, a punk meg jó, ahogy ezt egy hozzáértő megjegyezte a Burzsoá Nyugdíjasok- koncerten. A Cökxpon Ambient Sátorkert például
olyan partikat
mért a közönségre, ahol mentális és vegetatív egyensúlyukat is helyreállíthatták azok, akik egy ilyen nevű sátorba egyáltalán be mertek menni. Ez a szent hely abban különbözött merőben a többi technoóltól, hogy se bort, se sört, se pálinkát nem árultak, és a bejáratnál egyből elkobozták a ronda cipőket. Nem így a Miénk az amerikai éjszaka című program során, ahol úgy látszott, beérett a koktélnemzedék.
Idén is az In-Kal emberei őriztek-védtek. Persze az inkalosokat nem kell feltétlenül szidni, meg ment is a média-őrzővédő barátkozás, jövőre már talán barátságos iszapbirkózó meccsek is lesznek köztük, de az ilyesmi, hogy inkalos barom, valahogy zsigerből hagyta el jó néhány ember száját.
Pedig hősök
voltak ők a kocsmárosokkal, a ruhatárosokkal és az elhagyott holmikat vasvillával hányó talált tárgyasokkal együtt, akik napi tizenkét órában robotoltak, vigyáztak ránk, és még a Lou Reed-koncertet sem hallgathatták végig, mert füldugóval a fülükben kellett állniuk a hangfalak előtt éberen, hogy egyetlen kései fotósra se halasszák el a lecsapást, ami ugye még inkább olyan arcot kölcsönzött nekik, mintha az agyukat egy mohateleppel keresztezték volna.
A karszalagot rendszeresen ellenőrizték, méghozzá villámkommandókban, mintha olyan egyszerűen lehetne ezeket az "ékszereket" eltávolítani. Idén eluralkodott a színes biloggal kapcsolatban egy pánikbetegség is, amihez az az életérzés kapcsolódott, miszerint, ha ezer év múlva valaki ásatásokat folytat a szigeten, és egy tömegsírban soha le nem bomló műanyag karszalagon 05247-es azonosítószámot talál, azt fogja hinni, hogy egy ezredvégi, sörrel-borral folyó vidám fogolytábor leleteire bukkant.
A kaja
azonban hál´ istennek nem volt műanyag. A csapások mentén mindenütt gazdag táplálékforrások éktelenkedtek, volt, ahol egész ökröt sütöttek, amitől a krisnások aztán egész éjjel hányták az abrakot. Indiai, kínai, török, görög, szerb és magyar konyha minden mennyiségben és olyan árakkal, hogy egy másik hetijegy árán egész héten el lehetett lenni belőle. Aki emlékszik még az ősi szigetellátmányra, az érzékelheti, hogy ezen a téren azért nem ma kezdődött a fejlődés. A Narancs Neszebár gyümölcskoktéljai messze színpadokon túli hírnévre és néhány vitamintúladagolt áldozatra tettek szert. Egyébként emellett az újság mellett állítólag hozzá lehetett jutni egy Magyar Taraj című testvérfanzinhoz is.
Akinek pedig a már majdnem elfelejtett vegetatív szükséglet, a televízió hiányzott volna, az együtt szórakozhatott kedvenceivel a TV 2 vagy az M 1 sátraiban.
A legjobb jófejek azonban mégiscsak az Est Fm rádiósai lettek. A rádióban egész napos élő közvetítés volt a Szigetről, így akik otthon maradtak, azok is élvezhették, amint a derék műsorvezetők mintát vesznek a már leköszörült agyú embertömegből. Legjobban az tetszett, amikor a Túlvilág nevű komplett részeg zenekar elénekelte a Leesett a pap az ágyról, lejött a bőr a faszáról kezdetű nótát.
Az ige mégis megtestesült. A Táncdalfesztivál sátor idén is a legvonzóbb programnak bizonyult, különös tekintettel az Uhrin Benedek-jelenségre.
Se hall, se lát Benedek
egy arctalan cybergeneráció hősévé nőtte ki magát annak ellenére, hogy mindössze egy arc a káposztáskertből meg a Zenit TVből. Mindenesetre ennek a generációnak már egy hangyafasznyi példaképe sincs, ezért választott magának egy hajlott korú embert, a félreüdvözültek mosolyával az arcán. Viszont ezzel a hatvan felettiek is megjelentek ezen a földdarabon, úgyhogy ha a magyar lakosság átlagéletkorát vesszük, bezárult a kör.
Egy látomás
Nem, nem az Uhrin Benedek-koncertről van szó, az várható, kiszámítható dolog volt, bárki bármit mondjon is, mégis valamennyire kötődik az eseményhez. Szóval a sátor mellett, az úton egy asszony állt kifogástalan kiskosztümben, annyira kifejezéstelen tekintettel, hogy az még néhány korán beállt szigetlakót is zavarba hozott volna. Az asszony kezében hatalmas tábla volt Zenit TV felirattal, és láthatóan a kutya sem törődött vele. Pedig éppen ez a nő, Geszti Glória volt az, aki ezt az egész Uhrin Benedek-cirkuszt megteremtette azzal a minősíthetetlen beszélgetéssel, amit még télen, a Zenit TV-ben folytatott az öreg kertésszel. Uhrin valójában általa lett sztár, hiszen például 1997 januárjában, amikor a Tilos Rádió néhány dalt leadott a nyugdíjas dilettáns kazettájáról, az visszhang nélkül maradt.
A lényeg Geszti Glória, a látomás. Amikor megszólítottam, mintha kicserélték volna. Azonnal felélénkült, "óh, éppen az operatőrt várom", közölte vidáman, majd azt is elmondta, hogy egyáltalán nem lepi meg ez a mérhetetlen siker, hiszen Benedek bácsi mindig is a fiataloknak énekelt. A tömeg persze észre sem vette. ´k a sztárt ünnepelték. Pedig Geszti Glória is hamarosan sztárrá válik. Csinál még néhány "beszélgetős" műsort a Zenit TV-n, ettől camp lesz és cool, aztán majd őt is szétkapkodják a "nagy tévék" meg azok a dögevő észosztók, akik most még Uhrin Benedekbe kapaszkodnak körömszakadtáig.
Geszti Glória most még csak látomás volt, de jövőre már lehet, hogy istenasszony.
- legát -
Szigetosztály
Az idei Sziget egy igazi álmomat valósította meg: a városi buszt, amelyben büfé is van. A Madách tér és a Sziget között közlekedő, átépített (egykori) BKV-buszban techno szól, neonfény adja a hangulatot, s ha drágán, de ital is kapható. Lenyúlták a projektemet, igaz, nem volt levédve: mindig azon morfondírozom, ha vonatban-repülőn van büfékocsi (ital- és ételmérés), vajon miért nincs a metrón vagy a villamosokon (a 4-6-oson legalább).
A spéci szigetbusz persze a jól megfigyelhető trend része: a Sziget mára már abszolúte a fogyasztóké, és nem a tarhálóké. Öt nap alatt két szál cigit kértek tőlem, azt is két jól öltözött külföldi hölgy (nyilván ismerkedni akartak, de velem ezt nem lehet megcsinálni). A menedzsment egyre komfortosabbra faragja a Szigetet, és ebben alighanem a tudománynak is óriási a szerepe. Gábor Kálmán, akinek most jelent meg A középosztály szigete című szociológiai munkája, amely főleg a tavalyi Sziget-kutatás alapján íródott, most is kinn kutakodott nagyszámú segítőivel, s mint lapunknak elmondta, egy öngeneráló folyamat alakult ki: már korábban érezni vélték, hogy ide az értelmiségi hátterű, magasan képzett, egyre többet fogyasztó fiatalok járnak ki - az új középosztály -, s lám, idővel tényleg ezen rétegé lett a Sziget. A szervezők pedig már őket is akarják itt látni és kiszolgálni. Ez persze a magyarországi látogatókra igaz hatványozottan, mert érzésünk szerint a külföldi vendégek odahaza biztosan nem a felső középosztály tagjai (lásd fentebb a két cigi esetét).
De a mi kis új középosztályunk, mely még véletlenül sem keresztény középosztály, egyre fontosabbnak tartja azt, hogy a Sziget komfortos is legyen.
Az igaz, hogy a citybeli internet-techno-menedzser-mobiltel-sms-yuppie teljesítményorientált és folyton pörgő középosztály alkalomadtán még előveszi a bakancsot, de nem terül el naponta a fűben, hiszen mégiscsak vigyáznia kell magára, a fölpörgetés mértékét függvényen számolja ki, hogy kedd után ismét pöröghessen a munkahelyén, miután Uhrin Benedekkel feltöltötte akkumulátorait.
Persze mindebben érzésünk szerint van egy kis túlzás, a Sziget-lakók tábora igen differenciált. Amit viszont nem lehet nem észrevenni: romát legfeljebb csak a világzenei sátornál láthattunk, ott is főleg a színpadon. Ez persze következik a fenti osztálystruktúrából, s ha magának a középosztályosodásnak örülhetünk is, ezen jelenségnek már sokkal kevésbé. Igaz, egy másik hipotézis szerint a romák jelen-nem-léte összhangban van azzal, hogy a Sziget zenei kínálata számukra nem igazán vonzó, de könyörgöm, a Szigeten annyira van minden (volt Fekete Vonat és pár roma világzenekar is), hogy ez igen labilis elméletcsíra.
Mondják még azt is, hogy a Sziget a toleranciáé, agresszió nincsen, mindenki puszipajtás, haver a havernak haverja, a multikulti szaga meg még a Toi-toi mobilklozetek szagát is elnyomja. A felmérések viszont arra is rámutatnak, hogy a lakók erősen alkalmaznak feszültségcsökkentő szereket: cigiznek, isznak, drogoznak, mint állat (jó, ez utóbbiban állítólag nagy a visszaesés, hírek szerint maguk a lakók vetik ki e dílerréteget egy-egy jól irányzott följelentéssel). A feszültségcsökkentés nagysága viszont egyenes arányban lehet a tolerancia mértékével: bódult állapotban az ember inkább magával foglalkozik, mintsem mások kergetésével.
Hej, ha Marx, Tönnies és még pár nagyágyú társadalomtudós megérhette volna ezt: van egy óriási közösség, amely valaminő polgári életmódot folytat (legalábbis a Szigeten kívül), fontos érték számára az autonómia és a szabadság, és választás nélkül el sem tudja képzelni az életét. Persze beleverték volna pennájukat ezen új generációba, hogy csak fogyasztanak, kitolják a házasodás és gyerekvállalás időpontját (itt és most tehát nem is jó polgárok), de azért némelyikük azt is konstatálta volna, hogy mégse oly magányos tömegemberek ezek, nem is oly elidegenedettek, főleg nem a munkától, és kizsákmányolva sincsenek (mert részben már maguk is kizsákmányolók).
És most meg minden a seggük alá lett téve, amit csak kívánnak.
- szerbhorváth -