László Ferenc

„Combault polgártárs kért szót, aki elmondta, hogy »mielőtt kikiáltanánk a kommünt, hasznos volna, ha mindenki tisztában lenne azzal, hogy mit is értünk ezalatt, mert szerinte sokan azt sem tudják, mi az a kommün« (tiltakozások, tumultus, közbekiabálások: »ez egy besúgó!«, mások: »na, jó, akkor meséld el nekünk, mi az a kommün!«). A polgártárs újra beszélni kezdett: »A kommün a nép joga, az egyenlőség, a felkelés, az árulók megbüntetése. A kommün végül is… no, hát, az a kommün!«”

1918 őszén elsősorban nem a lámpaláz aggaszthatta a magyar színészeket, és a nézőtéri köhögés is több volt szórványosan zavaró kísérőjelenségnél.

Színpadon és filmen az évek múlásával ábrándos kamaszból dörzsölt életismerővé meg borostás slemillé alakult. Pályája során volt már vígszínházi üdvöske, nemzedéki dühök színrevitelének szerencsés kezű rendezője, gyakorlott improvizátor és persze büfékocsis Lali is.

Amszterdam dekadens Buddenbrookjai és műgyűjtő Guggenheimjei a Sixek, akik hajdan dolgoztattak Rembrandttal, a magukénak tudhatták Vermeer Tejet öntő lány című festményét – és akik máig ott élnek a gyűjteményüknek otthont adó házban, az Amstel partján.

A gyönyörű kiállítású, rengeteg fotóval illusztrált kötet a Salzburgi Ünnepi Játékok történetéről, és azon belül hangsúlyosan a legutóbbi bő negyedszázadáról szól.

Bennjárunk a német zenei romantika sűrűjében, elsőre okvetlenül ilyen érzésünk támadhat, amint a DG új kiadványáról megszólal a magyar közönség számára alkalmasint teljességgel ismeretlen 19. századi zeneszerző, Louis Lewandowski muzsikája.

A szigorúan koncertszerű opera-előadások okkal kultivált, de mégiscsak kényszerű gyakorlata alkalmasint a francia barokk remekműveihez illik a legkevésbé.

Ugyan az ezredforduló óta immár a hetedik teljes Agrippina-felvételt hozza elénk a mind tartósabbnak bizonyuló Händel-konjunktúra, de erre az operára mégis képtelenség ráunni.