Színház

Énekelni nehéz

Poppea megkoronázása

Színház

Különösen alakult eddig ez a 2019/20-as évad, már ami a budapesti operaéletet illeti. Az Opera játszóhelyein ugyanis ebben a szezonban még nem tartottak operapremiert, ellenben az Operettszínházban és a Katonában már igen: ráadásul az utóbbi helyen a múlt szombaton azt a Monteverdi-művet mutatták be, amely előbb fel-, majd eltűnt a tavalyi, olasz tematikájú (Puccini Itáliája nevezetű) évad programjáról. Innen nézve tehát akár egy feladat nemes átvállalásának is ítélhető, hogy a Katona most műsorára tűzte a Poppea megkoronázását Székely Kriszta rendezésében. A bemutatót eredetileg az Eiffel Műhelyházba tervezték.

Csakhogy kínálkozik egy másik értelmezési keret is e mindenestül szokatlan operai produkció számára, amely persze úgyszintén összefügg a magyar színházi élet, pontosabban a hazai színházpolitika bizarr jelen idejével. Erős gesztus épp a „zaklató színházban” bemutatni Claudio Monteverdi csaknem négyszáz esztendős operáját, mely csupa olyasmit állít a középpontba, ráadásul meghökkentően modern merészséggel, ami vonatkoztatható a mai katyvaszra: a szerelmi-szexuális vonzalmak meg az erőszak és az immoralitás viszonylatát vagy éppenséggel az erkölcsi szempontokat elvető hatalomgyakorlás pusztító erejét.
A Poppea megkoronázása ilyesformán az időtlen klasszikusok aktualitásával hathat ránk, felkínálva előadók és közönség számára egy­aránt a napi érdekű, piszlicsáré békaperspektíva helyett egy magaslati látószöget.

Hogy annyi tehetséges művész együttműködése dacára mindez most mégsem vált valóra, azt a legkézenfekvőbb először is alapvető fogyatkozásokkal magyarázni. Monteverdi műve ugyanis még drasztikusan megkurtítva és „prozopera” (vagyis prózával jócskán felhígított) formájában sem tudott érvényesen és mindenestül vállalható színvonalon megszólalni a Katonában. Pedig a zenei vezető, Dinyés Dániel és két muzsikustársa az „önkorlátozás teszi a mestert” goethei mottójának jegyében mindvégig tehetséggel látta el a kíséret feladatát, mi több, a zongora, a cselló és a fagott triója a felhangzó Monteverdi-metszetekben olykor imponálóan hatásosnak és adekvátnak bizonyult. Csakhogy a színpadon énekelni is kell, és gondoljuk bár mégoly szent hittel is, hogy a prózai színészek szólamformálásának végletes esettségét és küszködő jellegét ábrázoló eszközzé lehet átlényegíteni – azért a hamiskás vagy éppen a hang nélküli éneklés a végeredményben mégiscsak csalódást kelt, még a Katona más zenés előadásaiban megtapasztaltakhoz mérten is.

De ez csak az egyik, jóllehet fő oka volt annak, hogy a Poppea megkoronázása kihagyott lehetőségnek tűnt a bemutató estéjén. Merthogy mindaz, ami Závada Péter dal­szövegírói és Szabó-Székely
Ármin dramaturgi-szöveg­könyv­írói összedolgozása révén a színpadon elhangzott, az egyszerűen túlságosan vékonynak tetszett.

Székely Kriszta rendezésének legfontosabb eleme az a színpadot három oldalról keretező és olykor a nézőteret is bevilágító reflektorrendszer, amely hol jó érzékkel, hol meg túladagolt didaxissal emeli ki a hangsúlyosnak szánt pillanatokat, miközben a vakító sárga fény szépen harmonizál az aranyfestékkel lekent és fürdőnadrágos Ámor diadalmas kulcsfigurájával. Tasnádi Bence perfekt módon hozza az elkényeztetett-infantilis nyikhajhangot, és valósággal lubickol a szertelen önimádat táncos léptű játékaiban, de azért túlkoros kvázi-Puckja egy ponton túl kissé fárasztóvá válik. Rajkai Zoltán (Nero) és Pálmai Anna (Poppea) párosa jól adja az érzékiséget az enyelgő jelenetekben, művértől összemázolódó gyilkosokként viszont inkább csak komikus hatást keltenek. Nagy Ervin a mindannyiunk számára meghitten ismerős Nagy Ervin-alakítást kínálja Otho szerepében, s hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy Jordán Adélt (Octavia) most látjuk először a mélyen indignálódott, ajkát biggyesztő asszony megformálásán fáradozni. Seneca szólamában Kiss András basszusa operai formátumú hang, s felfigyelhettünk egy egészen ígéretes nem éneklésre is: Samudovszky Adrián e. h. ugyanis ügyesen kamatoztatott színpadi poénhoz jutott, midőn többedszerre sem kezdett el énekelni. Elkelne az ilyesmi majd’ minden opera-előadáson

Katona József Színház, március 7.

Neked ajánljuk