Virtuális kiállítás

És akkor jött a Tenkes kapitánya – Zenthe Ferenc (1920–2006)

Mikrofilm

Ha netalántán a centenáriumi Zenthe-év hajszálnyit túlzásnak tűnne is, azért kedves színészünkről megemlékezni okvetlenül illendő, egyszersmind jól­eső, elvégre Zenthe Ferenc a szó legszorosabb, sőt betű szerinti értelmében népszerű volt. Vagyis egy volt közülünk: olyan színész, aki a mi fiunkból idővel a mi apánkká, majd nagyapánkká vált. Ezt az utat idézi most meg az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet virtuális kiállítása, sok egyéb mellett újfent rácsodálkoztatva a közönséget Zenthe pályafutásának figyelemreméltóan markáns kettősségére.

Látjuk a fotókon az ötvenes-hatvanas évek vezető filmszínészét, a jelenkori vitorlázópilótaként meg kuruc vitézként egyaránt megnyerő hőst. Méghozzá a merőben új típusú hőst, hiszen a kiállítás kísérőszövege helytállóan szögezi le az el­ső filmes sikerek karrierszakaszát bevezetve, hogy „Zenthe szinte mindenben különbözött az őt megelőző művészgenerációtól”. Vagy­is „nem volt szálfatermetű, hangja nem ívelt át több regisztert”, mégis „a kisemberek hősévé vált”. S valóban, a hétköznapiasan ismerős színészalkat és annak megnyugtatóan derűs férfiassága máig pompásan érvényesül azokon a fotókon is, amelyek e tárlaton a legnagyobb filmsikereket idézik: a Gábor diáktól a Csendes otthonig. (A tévénézők millióinak szívébe belovagoló Eke Máténak ráadásul még a kellékcsizmáit is megszemlélhetjük.) Igaz, úgy a hatvanas évek közepétől a filmesek számára ez a stabil kiegyensúlyozottság és problémamentesség már korántsem tűnt oly vonzónak, ám a televízióban egészen a pályavégig nélkülözhetetlennek bizonyult a színész meghitt és megnyugtató jelenléte. No és persze egyetlen, de annál értékesebb filmben, az 1983-as Jób lázadásában Zenthének azért mégis lehetősége nyílt arra, hogy a maga Tenkes kapitányi skatulyájából kitörjön, és ahogyan azt a kiállításon idézett Tarján Tamás egykorú kritikájában megfogalmazta: „jelképes sorsot, jelképes személyt teremtsen”.

A gazdag gyűjtés nagyobbik fele mindazonáltal nem a filmszínészt és a hőst mutatja, hanem a színpadi csapatjátékost. Merthogy Zenthe színházi helye és rangja egészen más volt, hiszen a Madách társulatában „csupán” a sztárok, legendák és nagyvadak mögötti második vonal megbízható alapemberének számított. De uramfia, micsoda színészek mellett vállalta a másodhegedűs vagy olykor egyenesen az unterman szerepét! A tárlat összeállítása ezen a ponton Tolnay Klárit emeli ki különös nyomatékkal a partnerek sorából, előzékenyen egy kedvesen önironikus színésznői képaláírást is elénk nagyítva. Valamint hangsúlyosan jelenik meg az a Zenthe-szereplés is, amely egyszerre volt remek színészi kabinetalakítás és a kollegialitás nagy példája: a Játék a kastélyban Gálja, az utolsó hónapjait-heteit megélő Márkus László Turaijának oldalán. Az előadásfotókon persze ott található az epizodista „aprószentek” serege, Gyenge Árpád, Szénási Ernő vagy éppen az örök Moha bácsi, azaz Kőmíves Sándor is. Csupa hasznos és stabil, a maga helyét hiánytalanul be- és kitöltő művész: egy hajdan eleven színházi kultúra és szokásrend képviselői. Megannyi „fenntartó személyiség”, éppen amilyen a száz esztendeje született Zenthe Ferenc is volt.

Elérhető a PIM – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet oldalán

Neked ajánljuk