„A péntek esti színházi előadás a spanyolnátha jegyében folyt le. A közönség száz torokból prüszkölte, krákogta, bőgte bele a bacilusok milliárdjait a levegőbe.” Így kezdődött egy szabványosnak tekinthető színházi sajtóbeszámoló a spanyolnáthának elkeresztelt influenza-világjárvány magyarországi elharapódzásának idején, 1918 októberében. A pandémia éppen egyik történelmi csúcsidőszakában érte el a hazai színházi életet, miután az I. világháború második felét markáns szórakoztatóipari konjunktúra, s azon belül valóságos színházlátogatási furor jellemezte Budapesten csakúgy, mint a vidéki városokban.
A világháborús vereség fájdalmas beismerését, az őszirózsás forradalmat és a Monarchia összeomlását megelőző hetekben ilyesformán, aki csak tehette, színházba, operába, orfeumba és moziba járt – és ezen a szokásán nem is akaródzott változtatni. Részben ez a tömeges szórakozásvágy, részben az üzleti érdek, s részben persze a megelőző évek ingerküszöböt jócskán megemelő véres tapasztalatai magyarázták, hogy az 1918–19-es színházi évad lendületesen indult, dacára a megbetegedések és a halálos áldozatok ijesztő számának.
A főváros valamennyi színházában
Pedig „spanyolos” nézők és színészek már a mozgalmas színházi életet ugyancsak nem nélkülöző nyári hónapokban is akadtak. Ám ekkor még megmosolyogható tréfának tűnt az az álvita, amely úgymond Latabár Árpád (Kálmán és az ifjabb Árpád apja) és a Király Színház főrendezője, Czakó Gyula között dúlt: vajon a forralt vagy éppen ellenkezőleg, a jégbe hűtött bor-e a betegség legbiztosabb ellenszere? Természetesen szigorúan „belsőleges” használat mellett.
Októberre azután olyannyira riasztó méreteket öltött a járvány, hogy az már hatósági lépéseket kényszerített ki még a szórakoztatóipar területén is. Legelőször csupán a filmszínházakban, ahol a jószerint folyamatos vetítések között olykor még a korban legalapvetőbbnek és már-már csodaszernek ítélt higiéniai lépésre, vagyis a kiszellőztetésre sem került sor. A tulajdonosokat tiltakozásra késztető döntések (a napi előadásszám és az eladható jegymennyiség korlátozása, minimum kétórás szellőztetési szünet) a némiképp valóban életszerű, frivol magyarázat szerint azért csak a mozikra vonatkoztak, mert ott hagyományosan sokkal közelebb ülnek egymáshoz – a párok.
Október 20-án azután Budapesten új polgármesteri rendelet született, amely immár a színházakat is érintette, sőt szinte minden nyilvános vagy akárcsak félig nyilvános eseményt:
„A főváros valamennyi színházában, mulatóhelyén (orfeum és kabaré), mozi, cirkusz, mutatványos bódékban október 21-től november 3-ig minden előadás szünetel. Ugyanerre az időre tilos minden hangverseny, alkalmi előadás, sportmérkőzés, nép- és táncmulatság, társasvacsora, általában minden társas összejövetel, gyűlés, csoportosulás, felvonulás.”
A színházi közvélemény indokolatlannak és nem eléggé átgondoltnak ítélte ezt a döntést, jóllehet a spanyolnátha ekkorra már a színészek között is szedte áldozatait. Mert amíg az Operaház számos tagja, a Lili bárónő ősbemutatójának címszerepére készülő szőke primadonna, Péchy Erzsi, vagy például Móricz Zsigmond majdani második felesége, Simonyi Mária szerencsésen felgyógyult az influenzából, addig Karinthy Frigyes első feleségét, a színésznő Judik Etelt vagy az éppen nagy színpadi reménységként fölismert Bánky Juditot néhány rövid nap leforgása alatt elvitte a betegség. A Szomory Dezső Matuska című darabjának vígszínházi bemutatóján nagy sikert arató Bánkyt így búcsúztatta a Színházi Élet nekrológja, a színésznői sors tragikumát és a spanyolnátha gyilkos erejét egyszerre érzékeltetve:
„A bemutató estéjén véletlenül éppen vendége volt egy szűkebb társasággal a Színházi Életnek. Itt vacsorázott nálunk, a boldogság mámoros fáradsága csillogott a szemében, boldog volt szegényke, végre, végre egyszer igazán boldog volt. Másnap reggel a lapok fenntartás nélkül nagy tehetség gyanánt üdvözölték. A második előadáson már mint beérkezett komoly és számottevő művésznő fogadhatta a tapsokat. Harmadnap reggel erős lázzal ébredt, pár nap múlva meghalt.”
Szolid játszóhelyek
A november 3-ig elrendelt kényszerű szünet végül valamivel előbb ért véget, de korántsem elsősorban a járvány lanyhulása miatt. Hanem mert időközben győzött az őszirózsás forradalom, s annak egyik első dolga volt a gyűléseket és tömeges összejöveteleket korlátozó minden intézkedést felfüggeszteni, illetve hatályon kívül helyezni. (Ezt a döntést részben feltétlenül a korábbi rendelkezések bevallatlan, de mégis egyértelmű politikai mögöttese magyarázta.) A színházak tehát újranyitották kapuikat, és miközben Budapesten naponta akár 40–70 halálos áldozatot is követelt a ragály, sor kerülhetett például Gábor Andor Majd a Vica című vígjátékának korábbról elhalasztott bemutatójára is, Fedák Sárival a címszerepben.
A spanyolnátha az államforma megváltoztatását, vagyis a népköztársaság kikiáltását követően is makacsul tartotta magát, sőt november végén ismét meredeken emelkedni kezdett a megbetegedések és a halálozások száma. Így hát november 28-án újra összeült a főváros járványbizottsága. A vita során többször is szóba került, hogy az egy hónappal korábbi döntést indokolt lenne újra hatályba helyezni, ám majd’ mindahány hozzászóló elfogadta azt, hogy az egészségügyi szempontot nem lehet kizárólagosnak tekinteni. Ahogyan Budapest tiszti főorvosa, Szabó Sándor fogalmazott: „A színházaknál és moziknál is az volna a legkívánatosabb dolog, ha beszüntetnék őket erre az időre teljesen. (Közbeszólás: Úgy van!)” Csakhogy, tette hozzá rögtön, „ezek szolid mulatóhelyek, amelyek különösen a kedélyre nyomasztó viszonyok között szinte javára válnak az embereknek a lélek ilyen módon való felüdítése által”. („Erre a mai nehéz időkben szinte szükség van” – osztotta nézetét egy másik illetékes.)
Ugyancsak Szabó főorvos a járványveszély gócpontjai gyanánt voltaképpen csak a színházi és moziruhatárakat jelölte meg: „…a zsúfoltság itt csakis a ruhatáraknál szokott előfordulni a közönség kitódulása alkalmával. […] A közönséget pedig csak turnusokban engedjék kimenetkor a ruhatárakhoz. (Ellentmondások: Nem lehet!) Nagyon rövid időkről van itt szó. Legfeljebb 4-5 perccel később távoznak, mint eddig, s a torlódás és a baj ekként elkerülhető.” Utóbb aztán a járványbizottság egésze is erre az álláspontra helyezkedett, „a zsúfoltság korlátozását, a ruhatárakban a tömörülés megszüntetését” elvárva a színházak és a mozik fenntartóitól.
Tehát a társadalmi béke érdekét szolgáló „szolid mulatóhelyek” játszhattak tovább, és ez a színházi embereknek is jól megfelelt. Mert bár a vonatkozó angol fordulatot a magyar színházi életben akkor még nemigen ismerték vagy alkalmazták, de a szellemét nagyon is átérezték még a spanyolnátha közepette is: the show must go on. Nem mintha a járvány már lecsengőben lett volna: december folyamán még mindig napi 20–50 áldozatot számláltak Budapesten, és végül csak 1919. február 9-ével jött el a legelső olyan nap, amikor már nem érkezett hír újabb halálos áldozatról. Így hát, akik másnap a Szókimondó asszonyságot nézték meg Fedák Zsazsával vagy az Árva László királyt Beregi Oszkárral a címszerepben, már többé-kevésbé biztonságban érezhették magukat – legalábbis a spanyolnáthától.
