Színházak a spanyolnátha idején

Őszi lázrózsák

Színház

1918 őszén elsősorban nem a lámpaláz aggaszthatta a magyar színészeket, és a nézőtéri köhögés is több volt szórványosan zavaró kísérőjelenségnél.

„A péntek esti színházi előadás a spanyolnátha jegyében folyt le. A közönség száz torokból prüszkölte, krákogta, bőgte bele a bacilusok milliárdjait a levegőbe.” Így kezdődött egy szabványosnak tekinthető színházi sajtóbeszámoló a spanyolnáthának elkeresztelt influenza-világjárvány magyarországi elharapódzásának idején, 1918 októberében. A pandémia éppen egyik történelmi csúcsidőszakában érte el a hazai színházi életet, miután az I. világháború második felét markáns szórakoztatóipari konjunktúra, s azon belül valóságos színházlátogatási furor jellemezte Budapesten csakúgy, mint a vidéki városokban.

A világháborús vereség fájdalmas beismerését, az őszirózsás forradalmat és a Monarchia összeomlását megelőző hetekben ilyesformán, aki csak tehette, színházba, operába, orfeumba és moziba járt – és ezen a szokásán nem is akaródzott változtatni. Részben ez a tömeges szórakozásvágy, részben az üzleti érdek, s részben persze a megelőző évek ingerküszöböt jócskán megemelő véres tapasztalatai magyarázták, hogy az 1918–19-es színházi évad lendületesen indult, dacára a megbetegedések és a halálos áldozatok ijesztő számának.

 

A főváros valamennyi színházában

Pedig „spanyolos” nézők és színészek már a mozgalmas színházi életet ugyancsak nem nélkülöző nyári hónapokban is akadtak. Ám ekkor még megmosolyogható tréfának tűnt az az álvita, amely úgymond Latabár Árpád (Kálmán és az ifjabb Árpád apja) és a Király Színház főrendezője, Czakó Gyula között dúlt: vajon a forralt vagy éppen ellenkezőleg, a jégbe hűtött bor-e a betegség legbiztosabb ellenszere? Természetesen szigorúan „belsőleges” használat mellett.

Októberre azután olyannyira riasztó méreteket öltött a járvány, hogy az már hatósági lépé­seket kényszerített ki még a szórakoztatóipar területén is. Legelőször csupán a filmszínházakban, ahol a jószerint folyamatos vetítések között olykor még a korban legalapvetőbbnek és már-már csodaszernek ítélt higiéniai lépésre, vagyis a kiszellőztetésre sem került sor. A tulajdonosokat tiltakozásra késztető döntések (a napi előadásszám és az eladható jegymennyiség korlátozása, minimum kétórás szellőztetési szünet) a némiképp valóban életszerű, frivol magyarázat szerint azért csak a mozikra vonatkoztak, mert ott hagyományosan sokkal közelebb ülnek egymáshoz – a párok.

Október 20-án azután Budapesten új polgármesteri rendelet született, amely immár a színházakat is érintette, sőt szinte minden nyilvános vagy akárcsak félig nyilvános eseményt:

„A főváros valamennyi színházában, mulatóhelyén (orfeum és kabaré), mozi, cirkusz, mutatványos bódékban október 21-től november 3-ig minden előadás szünetel. Ugyanerre az időre tilos minden hangverseny, alkalmi előadás, sportmérkőzés, nép- és táncmulatság, társasvacsora, általában minden társas összejövetel, gyűlés, csoportosulás, felvonulás.”

A színházi közvélemény indokolatlannak és nem eléggé átgondoltnak ítélte ezt a döntést, jóllehet a spanyolnátha ekkorra már a színészek között is szedte áldozatait. Mert amíg az Operaház számos tagja, a Lili bárónő ősbemutatójának címszerepére készülő szőke primadonna, Péchy Erzsi, vagy például Móricz Zsigmond majdani második felesége, Simonyi Mária szerencsésen felgyógyult az influenzából, addig Karinthy Frigyes első feleségét, a színésznő Judik Etelt vagy az éppen nagy színpadi reménységként fölismert Bánky Juditot néhány rövid nap leforgása alatt elvitte a betegség. A Szomory Dezső Matuska című darabjának vígszínházi bemutatóján nagy sikert arató Bánkyt így búcsúztatta a Színházi Élet nekrológja, a színésznői sors tragikumát és a spanyolnátha gyilkos erejét egyszerre érzékeltetve:

„A bemutató estéjén véletlenül éppen vendége volt egy szűkebb társasággal a Színházi Életnek. Itt vacsorázott nálunk, a boldogság mámoros fáradsága csillogott a szemében, boldog volt szegényke, végre, végre egyszer igazán boldog volt. Másnap reggel a lapok fenntartás nélkül nagy tehetség gyanánt üdvözölték. A második előadáson már mint beérkezett komoly és számottevő művésznő fogadhatta a tapsokat. Harmadnap reggel erős lázzal ébredt, pár nap múlva meghalt.”

 

Szolid játszóhelyek

A november 3-ig elrendelt kényszerű szünet végül valamivel előbb ért véget, de korántsem elsősorban a járvány lanyhulása miatt. Hanem mert időközben győzött az őszirózsás forradalom, s annak egyik első dolga volt a gyűléseket és tömeges összejöveteleket korlátozó minden intézkedést felfüggeszteni, illetve hatályon kívül helyezni. (Ezt a döntést részben feltétlenül a korábbi rendelkezések bevallatlan, de mégis egyértelmű politikai mögöttese magyarázta.) A színházak tehát újranyitották kapuikat, és miközben Budapesten naponta akár 40–70 halálos áldozatot is követelt a ragály, sor kerülhetett például Gábor Andor Majd a Vica című vígjátékának korábbról elhalasztott bemutatójára is, Fedák Sárival a címszerepben.

A spanyolnátha az államforma megváltoztatását, vagyis a népköztársaság kikiáltását követően is makacsul tartotta magát, sőt november végén ismét meredeken emelkedni kezdett a megbetegedések és a halálozások száma. Így hát november 28-án újra összeült a főváros járványbizottsága. A vita során többször is szóba került, hogy az egy hónappal korábbi döntést indokolt lenne újra hatályba helyezni, ám majd’ mindahány hozzászóló elfogadta azt, hogy az egészségügyi szempontot nem lehet kizárólagosnak tekinteni. Ahogyan Budapest tiszti főorvosa, Szabó Sándor fogalmazott: „A színházaknál és moziknál is az volna a legkívánatosabb dolog, ha beszüntetnék őket erre az időre teljesen. (Közbeszólás: Úgy van!)” Csakhogy, tette hozzá rögtön, „ezek szolid mulatóhelyek, amelyek különösen a kedélyre nyomasztó viszonyok között szinte javára válnak az embereknek a lélek ilyen módon való felüdítése által”. („Erre a mai nehéz időkben szinte szükség van” – osztotta nézetét egy másik illetékes.)

Ugyancsak Szabó főorvos a járványveszély gócpontjai gyanánt voltaképpen csak a színházi és moziruhatárakat jelölte meg: „…a zsúfoltság itt csakis a ruhatáraknál szokott előfordulni a közönség kitódulása alkalmával. […] A közönséget pedig csak turnusokban engedjék kimenetkor a ruhatárakhoz. (Ellentmondások: Nem lehet!) Nagyon rövid időkről van itt szó. Legfeljebb 4-5 perccel később távoznak, mint eddig, s a torlódás és a baj ekként elkerülhető.” Utóbb aztán a járványbizottság egésze is erre az álláspontra helyezkedett, „a zsúfoltság korlátozását, a ruhatárakban a tömörülés megszüntetését” elvárva a színházak és a mozik fenntartóitól.

Tehát a társadalmi béke érdekét szolgáló „szolid mulatóhelyek” játszhattak tovább, és ez a színházi embereknek is jól megfelelt. Mert bár a vonatkozó angol fordulatot a magyar színházi életben akkor még nemigen ismerték vagy alkalmazták, de a szellemét nagyon is átérezték még a spanyolnátha közepette is: the show must go on. Nem mintha a járvány már lecsengőben lett volna: december folyamán még mindig napi 20–50 áldozatot számláltak Budapesten, és végül csak 1919. február 9-ével jött el a legelső olyan nap, amikor már nem érkezett hír újabb halálos áldozatról. Így hát, akik másnap a Szókimondó asszonyságot nézték meg Fedák Zsazsával vagy az Árva László királyt Beregi Oszkárral a címszerepben, már többé-kevésbé biztonságban érezhették magukat – legalábbis a spanyolnáthától.

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.