László Ferenc

Úgy játszott a közönségén, akár egy hangszeren.

Michael Haneke 2009-es, díjakkal bőségesen megszórt filmje egyszerre volt jellegzetes és atipikus alkotás a burzsoá képmutatás és elidegenedés osztrák fővádlójának életművében.

Logikus és természetes, vagy éppen ellenkezőleg, a hübrisz által sugallt és végzetes a határátlépés, amelyre Juan Diego Flórez mind gyakrabban el-elszánja magát?

Ha reprezentatív felmérést végezhetnénk színházi emberek és drámatörténészek körében, hogy vajon Molière életművében melyik alapérzületnek, emóciónak vagy indulatnak jut kitüntetett szerep, a szerelmi/nemi szenvedély legfeljebb a középmezőnyben kapna helyet.

Igazán nem állítható, hogy a magyar színházművészetnek meg a hazai közönségnek mindennapi kenyere lenne Gerhart Haupt­mann 1903-as drámája, az ötfelvonásos Rose Bernd. Mert habár egyetlen kurta esztendő leforgása alatt eljutott a Nemzeti Színházba, ott sajna nem talált lelkes fogadtatásra, és ha minden igaz, ezt követően mindössze egyetlen, ám annál balcsillagzatúbb bemutatója volt Budapesten e színműnek: 1944 októberének közepén, Kiss Ferenc rendezésében, a nyilaspárti Madách Színházban, sorozatos légiriadóktól meg-megszakítva.

A sztori, vagyis a nagy király és a nagy költő csúnyán elmérgesedő barátságának históriája ismerős lehet számunkra, méghozzá nem csupán a Hunyadiak korából, hanem Pozsgai Zsolt színháztörténeti közelmúltjából is.

Hazánkban köztudomás szerint jól terem a gabona meg a tévés tehetségkutató, ellenben szembeötlően gyér a hozam olyan életrajzi kötetekből, amelyek köztünk élő kiválóságok pályafutását beszélik el.

Mi tagadás, Budapesten vajmi ritkán válik igazán fontos eseménnyé egy Monteverdi-opera megszólaltatása, de most végre ez is megtörtént.