Lemez

Berlioz: Requiem

Zene

A zenetörténeti rangja rég bebiztosított, Fantasztikus szimfóniáját pedig igazán rogyásig játsszák világszerte, ám azért Hector Berlioz életműve körül egyebekben mégiscsak elkélnek a megszállott propagátorok, a nehéz feladatokra vadászó karmesterek. A nemzetközi színtéren ezek az elkötelezett Berlioz-népszerűsítők valamilyen okból különösen az angolszász muzsikusok közül kerülnek ki. Thomas Beecham meg Colin Davis nyomdokába lépve, illetve John Eliot Gardinerrel párhuzamosan működve ebben a sorban említendő az amerikai John Nelson, aki jószerint a nagy francia romantikus specialistájaként futja be az egész pályáját. A trójaiak nagyszerű lemezfelvétele nyomában idén márciusban az ugyancsak grandiózus koncepciójú „nagy halotti misét” adta elő egy londoni hangversenyen, méghozzá a Szent Pál-székesegyházban. A hatalmas zenekart és kórust megkövetelő, drámai hatásokban igencsak gazdag Requiem a lemezen és filmfelvételen egyaránt rögzített koncerten a legemelkedettebb formájában mutatkozott meg, helyenként szinte rácáfolva a zeneszerzői megalománia jelenlétére. (Jusson minden égtájra egy-egy rézfúvós szekció!) Egészen halk panaszra legfeljebb a két londoni kórust egyesítő énekkar kiegyenlítetlen pillanatai adhatnak okot, míg ellenben a Sanctus tételben szólóhoz jutó Michael Spyres magas hőfokú előadói motiváltságát és tenorjának kiművelt szépségét vajmi nehéz lenne a túlzó lelkesedés látszata nélkül kellőképpen méltatnunk.

Erato CD + bonus DVD, 2019

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.