Ezt az alapkérdést kellene valahogy eldöntenie magában a hallgatónak, amikor a tenore di grazia hangtípus legnagyszerűbb jelenkori képviselőjét olyan szólamokban találja, amelyek nyilvánvalóan nem felelnek meg az énekes eredeti és legsajátabb fachjának. Az Arénából taktikusan az Erkel Színházba áttelepített áriaesten nemigen sikerülhetett egyértelmű választ adni e kérdésre, méghozzá csak kisebb részben azért nem, merthogy Flórez iránt rég megalapozott, hálás elfogultságot táplál majd’ minden épeszű operakedvelő. Hanem döntően azért nem, mivel a perui csalogány (Yma Sumac után e nevezet csakis őt illetheti) figyelemreméltóan ingadozó meggyőző erővel abszolválta a Rossini világától egyöntetűen távol eső programot.
A nyitó Kesztyűária a fülünkben élő etalonemlékekhez képest súlytalannak és egyszersmind bocsánatos módon feszültnek tűnt, a rögtön a nyomában felhangzó másik hercegi áriában (Ella mi fu rapita – Parmi veder) pedig észrevehetővé vált még egy kisebb sorbotlás is. A korábbi keletű Verdi-áriák blokkja azután sokkal meggyőzőbbnek bizonyult: az Attilából, A lombardokból és A két Foscariból előadott számok nemcsak az oldottság megnyugtató szintjét, de Flórez énekesi intelligenciáját és kivételes arányérzékét is körvonalazták. Ám azután az első részt záró Traviata-ária (Lunge da lei) megint a kívánatosnál filigránabbnak sejtette a hangot, s miközben a kabaletta végén ott ékeskedett az este első, s hozzá igen életerős magas C-je, az akár némi fenntartást is ébreszthetett volna a hallgatóban, hogy Flórez e csúcshangra rákészülvén bizony kihagyta a megelőző szavakat. (Igaz, ezt olykor Pavarotti is megcselekedte.)
Tán meglepő módon az amúgy mind fesztelenebbnek mutatkozó Flórez hangkaraktere a második részt indító Lehár-számokban hallatszott a legkevésbé autentikusnak, míg ellenben az megint egyszer érzékletessé válhatott, hogy a francia zenei világ és nem mellesleg a francia nyelv határozottan jól áll a tenornak. A kiadott programot lezáró Bohémélet-áriában (Che gelida manina) azután hallhattunk még egy imponáló magas C-t, s ezúttal valamiképp a szám egésze is összhangba került az eredendően korántsem Rodolfo szólamára rendeltetett hanggal. A bőkezűen mért ráadások újra csak a produkció alapvető kettősségét kínálták a méricskélés helyett mindvégig elégedetten tomboló közönség elé: az önmagát gitáron kísérő Flórez mexikói és perui dalai az elragadóan laza otthonosságot, míg a záró Nessun dorma a teljes erőbedobással előadott, egyszerre irritáló és menthető szereptévesztést.
Az este során mindeközben a Jader Bignamini megbízható irányítása alatt játszó operaházi zenekar is feladott egy fogas és univerzális jellegű kérdést, persze tudtán és szándékán kívül. Voltaképp minek/kinek is adják elő világszerte jószerint minden egyes áriaest elején A végzet hatalma nyitányát? Elvégre a közönség soraiban vajmi kevesen jöhettek direkt e szám miatt, amely az ezerszeri koptatás után már ráhangolásul sem igen szolgálhat, de még csak az est főszereplője sem fújhatja ki magát e nyolc perc alatt, hiszen el sem kezdte még az éneklést. Ezúttal is mennyivel érdekesebb volt – zenekar és hallgatóság számára egyaránt – A pünkösdi királyság sosem hallott nyitánya!
Erkel Színház, október 22.
