Színház

Ki ellenünk?

Michael Haneke: A fehér szalag

Színház

Michael Haneke 2009-es, díjakkal bőségesen megszórt filmje egyszerre volt jellegzetes és atipikus alkotás a burzsoá képmutatás és elidegenedés osztrák fővádlójának életművében.

Jellegzetes, hiszen A fehér szalag újra csak a kegyetlenségig drasztikus társadalomkritikai látleletet adott és a rendező felemelt mutatóujjas nevelő-okító szándékának szokott ismertetőjegyeit is magán viselte. Ám az 1913-as északnémet falusi rejtélysorozat ábrázolása közben Haneke olyan aprólékosan kidolgozott és történeti hűségű környezetrajzot kínált a nézők számára, ami legalábbis első pillantásra valóságos historikus-esztétizáló tablónak mutatta e fekete-fehér filmjét.

A Katona színpadán most Ascher Tamás rendezésében peregnek le A fehér szalag jelenetei, és a míves kidolgozás itt is hamar imponálóvá válik. Khell Zsolt homogénen sötét, a tologatható elemek révén formálható díszletében a játszó személyek majd’ mindannyian több szerepet alakítanak: hibátlan különböztetésekkel, gyors váltásokkal, példás lendülettel. A filmszerűség érzetét megteremtő és fenntartó, szünetet nem ismerő előadásban minden egy óramű pontosságával történik, de ahogy ez a Katonában megszokott és elvárt, az egyéni bravúrokat és színeket mindenki szép rendben kijátszhatja. Takátsy Péter tájszólásból és fejtartásból lenyom egy bajor intézőt; Dankó István sámlin ülő durcás gyerekként formál zsánerportrét; egy szinttel feljebb Bezerédi Zoltán hozza nevelői hangsúlyokkal a protestáns lelkész és családapa szigorú szeretetét (mely jelzős szerkezetben a szigorú gyakorlatilag fosztóképző gyanánt értendő); Mészáros Blanka poétikus szépsége valósággal külön értelmet nyer az apja által abuzált bakfislány szerepében; Fullajtár Andrea pedig loncsos bábaként a fizikai és érzelmi kiszolgáltatottság ősalakjává magasztosul – és így tovább. Talán csak a narrátor szinte mindenkor hálátlan szerepét teljesítő Rajkai Zoltánnak nem jut ragyogási alkalom, illetve a vendégként közreműködő Friedenthal Zoltán látszik kilógni a mezőnyből.

A színészek kisplasztikai remeklései nagyon is elkelnek, merthogy egyébiránt a filmbeli történet (színpadra alkalmazta Enyedi Éva, fordította Szeredás András) nemigen tud drámaként figurálni. Alig egy-két jelenetben (leginkább talán a bába és a tőle undorral viszolygó szeretője, a doktor kettősében) mélyül el és válik emberi téttel rendelkezővé a dialógus, ám annál hangsúlyosabbnak bizonyul már a kezdet kezdetén a demonstrációs szándék. A sztoribeli faluban lezajló durva és titokzatos bűncselekmények meg a családi élet rendezett homlokzata mögött lezajló szörnyűségek ugyanis az évtizedek távolából visszatekintő narrátor, a falu tanítója szerint azért érdemesek a figyelemre, „mert talán fényt derítenek bizonyos, országunkban zajló folyamatokra”. Vagy­­is témánk a fasizálódás, amely lám, az ilyen családi, községi mikrokozmoszokban indul burjánzásnak, a társadalmi hipokrízis, a hamis morál és a minden életkört megfertőző szeretetlenség légkörében. Ennek bizonyságaképpen halljuk végül a szereplőgárda előadásában az Erős vár a mi Istenünket („Ha ő velünk, ki ellenünk?” – kérdi a 46. zsoltár szövege), hiszen hát Luthertől semmiség pár lépéssel eljutni a nácizmusig. No és ezért világíttat reflektorral a szemünkbe a rendező, az ismeretlen, de vélelmezhető elkövetőjű bűntettek kiderülésének nyílt színi pillanataiban: jó lesz vigyázni!

Csakhogy a fenti üzenetet akár mély értelműen érvényesnek és aktuálisan közhasznúnak, akár réges-rég elkoptatott féligazságok sűrítményének véljük, gond van a címzés körül. Ráadásul olyan metaprobléma ez, amely a Katona megannyi előadásával kapcsolatban észlelhető – függetlenül az adott produkciók esztétikai önértékétől. A mindmáig első számú magyar művészszínháznak ugyanis kompakt és jól körülhatárolható nézőtábora van: a rajongó elkötelezettség egysége mellett ez egy­úttal az ízlés és a világlátás rokonságát vagy éppenséggel közösségét is jelenti. Nos, ez a közönség, mint rendesen, úgy most is mély és osztatlan egyetértéssel, de váltig kívülről és egyszersmind fölülről tekint erre a történetre. Kineveti az önfertőzés halálveszedelméről papoló lelkészt, megveti a bornírt stupiditást, együttérez a megalázottakkal, szemben áll (illetve ül) a régi morál sorsrontó hazugságaival és a sunyi erőszakkal – hála istennek és az ép észnek! De ez egyúttal azt is jelenti, hogy önmagára még véletlenül sem ismer rá egy ilyen didaxisú előadásban, személyes feszélyezettséget nem érez a láttán, a történet önvizsgálatra nem készteti. Ellenben újfent elégedetten nyugtázhatja, hogy a fasizálódás kérdésében, légyen az 20. vagy 21. századi, lokális vagy globális, német vagy éppen magyar, teljes a nézet­azonosság közte és méltán kedvenc színháza között. Csak hát az ilyesmi sokkal inkább diplomáciai zárónyilatkozathoz, s nem egy elevenbe vágónak szánt színházi előadáshoz illik.

Katona József Színház, november 6.

 

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.