Jellegzetes, hiszen A fehér szalag újra csak a kegyetlenségig drasztikus társadalomkritikai látleletet adott és a rendező felemelt mutatóujjas nevelő-okító szándékának szokott ismertetőjegyeit is magán viselte. Ám az 1913-as északnémet falusi rejtélysorozat ábrázolása közben Haneke olyan aprólékosan kidolgozott és történeti hűségű környezetrajzot kínált a nézők számára, ami legalábbis első pillantásra valóságos historikus-esztétizáló tablónak mutatta e fekete-fehér filmjét.
A Katona színpadán most Ascher Tamás rendezésében peregnek le A fehér szalag jelenetei, és a míves kidolgozás itt is hamar imponálóvá válik. Khell Zsolt homogénen sötét, a tologatható elemek révén formálható díszletében a játszó személyek majd’ mindannyian több szerepet alakítanak: hibátlan különböztetésekkel, gyors váltásokkal, példás lendülettel. A filmszerűség érzetét megteremtő és fenntartó, szünetet nem ismerő előadásban minden egy óramű pontosságával történik, de ahogy ez a Katonában megszokott és elvárt, az egyéni bravúrokat és színeket mindenki szép rendben kijátszhatja. Takátsy Péter tájszólásból és fejtartásból lenyom egy bajor intézőt; Dankó István sámlin ülő durcás gyerekként formál zsánerportrét; egy szinttel feljebb Bezerédi Zoltán hozza nevelői hangsúlyokkal a protestáns lelkész és családapa szigorú szeretetét (mely jelzős szerkezetben a szigorú gyakorlatilag fosztóképző gyanánt értendő); Mészáros Blanka poétikus szépsége valósággal külön értelmet nyer az apja által abuzált bakfislány szerepében; Fullajtár Andrea pedig loncsos bábaként a fizikai és érzelmi kiszolgáltatottság ősalakjává magasztosul – és így tovább. Talán csak a narrátor szinte mindenkor hálátlan szerepét teljesítő Rajkai Zoltánnak nem jut ragyogási alkalom, illetve a vendégként közreműködő Friedenthal Zoltán látszik kilógni a mezőnyből.
A színészek kisplasztikai remeklései nagyon is elkelnek, merthogy egyébiránt a filmbeli történet (színpadra alkalmazta Enyedi Éva, fordította Szeredás András) nemigen tud drámaként figurálni. Alig egy-két jelenetben (leginkább talán a bába és a tőle undorral viszolygó szeretője, a doktor kettősében) mélyül el és válik emberi téttel rendelkezővé a dialógus, ám annál hangsúlyosabbnak bizonyul már a kezdet kezdetén a demonstrációs szándék. A sztoribeli faluban lezajló durva és titokzatos bűncselekmények meg a családi élet rendezett homlokzata mögött lezajló szörnyűségek ugyanis az évtizedek távolából visszatekintő narrátor, a falu tanítója szerint azért érdemesek a figyelemre, „mert talán fényt derítenek bizonyos, országunkban zajló folyamatokra”. Vagyis témánk a fasizálódás, amely lám, az ilyen családi, községi mikrokozmoszokban indul burjánzásnak, a társadalmi hipokrízis, a hamis morál és a minden életkört megfertőző szeretetlenség légkörében. Ennek bizonyságaképpen halljuk végül a szereplőgárda előadásában az Erős vár a mi Istenünket („Ha ő velünk, ki ellenünk?” – kérdi a 46. zsoltár szövege), hiszen hát Luthertől semmiség pár lépéssel eljutni a nácizmusig. No és ezért világíttat reflektorral a szemünkbe a rendező, az ismeretlen, de vélelmezhető elkövetőjű bűntettek kiderülésének nyílt színi pillanataiban: jó lesz vigyázni!
Csakhogy a fenti üzenetet akár mély értelműen érvényesnek és aktuálisan közhasznúnak, akár réges-rég elkoptatott féligazságok sűrítményének véljük, gond van a címzés körül. Ráadásul olyan metaprobléma ez, amely a Katona megannyi előadásával kapcsolatban észlelhető – függetlenül az adott produkciók esztétikai önértékétől. A mindmáig első számú magyar művészszínháznak ugyanis kompakt és jól körülhatárolható nézőtábora van: a rajongó elkötelezettség egysége mellett ez egyúttal az ízlés és a világlátás rokonságát vagy éppenséggel közösségét is jelenti. Nos, ez a közönség, mint rendesen, úgy most is mély és osztatlan egyetértéssel, de váltig kívülről és egyszersmind fölülről tekint erre a történetre. Kineveti az önfertőzés halálveszedelméről papoló lelkészt, megveti a bornírt stupiditást, együttérez a megalázottakkal, szemben áll (illetve ül) a régi morál sorsrontó hazugságaival és a sunyi erőszakkal – hála istennek és az ép észnek! De ez egyúttal azt is jelenti, hogy önmagára még véletlenül sem ismer rá egy ilyen didaxisú előadásban, személyes feszélyezettséget nem érez a láttán, a történet önvizsgálatra nem készteti. Ellenben újfent elégedetten nyugtázhatja, hogy a fasizálódás kérdésében, légyen az 20. vagy 21. századi, lokális vagy globális, német vagy éppen magyar, teljes a nézetazonosság közte és méltán kedvenc színháza között. Csak hát az ilyesmi sokkal inkább diplomáciai zárónyilatkozathoz, s nem egy elevenbe vágónak szánt színházi előadáshoz illik.
Katona József Színház, november 6.
