A nemzetközi hírű belga színházi rendező, Luk Perceval aligha gondolta így, amikor, maga mellé véve egy német szerzőpárost, megírta a Molière. Eine Passion című négydarabnyi átiratát. A 2007-es Salzburgi Ünnepi Játékokon bemutatott műben ugyanis a szerelem szűnni nem akaró, valósággal szómenéses meghatározási kényszere volt hivatott kapcsolatot teremteni A mizantróp, a Don Juan, a Tartuffe, illetve A fösvény címszereplői között: életre híva Ő-t (Er), a kortársilag egylényegűnek tekintett, négyfelől összeírt és egyúttal rögtön fel is boncolt eroto-, mono- és egomán Molière-alakot.
Ez a darab jutott most el a Radnóti Színház színpadára: Hegymegi Máté rendezésében, Forgách András fordításában, angolos címalakban – alkalmasint a szenvedély/passió kettős jelentést érzékletesebben kidomborítandó. A drasztikumokban bővelkedő előadás példás empátiával és tisztelettel közelít az alapanyaghoz, annak szelleméhez és fogalmazásmódjához. Mármint természetesen a 2007-eshez: Percevalék műve, ha rövidült is valamelyest, semmi olyasmit nem kényszerült Budapesten elszenvedni, mint amit Molière darabjai Salzburgban.
Így aztán színészi energiákban gazdag, becsületesen munkálkodó, randa és fárasztó előadás született, amely gyakorlatilag már a játék megkezdése előtt őszintén feltárja a közönség előtt, hogy mire is számíthat az elkövetkező három órában. A kétes higiéniájú bonctermet formázó díszlet (Fekete Anna munkája), középütt a boncasztalon elfekvő Pál Andrással, ugyanis már a nézőtér benépesülésének perceiben megcsodálható. Innen indulunk, A mizantróp patológiai metszetén kezdve a sort, s a tüntetően undok előadási manírok között szinte meglepően fájdalommentesnek bizonyulnak az első percek. Mégiscsak ráismerni Molière-re, no és Forgách András szövege is képes imponálni, hol az agyasságával és a rafinált stílustöréseivel, hol meg a váratlanul fel-felfénylő költői erejével. A színészek pedig áldozatosan rakkolnak, és Pál-Ő (Alceste) meg a Célimène-t alakító Sodró Eliza párjelenetében még egy valódi dráma, mi több, egy valódi kortárs újragondolás illúziója is megteremtődik.
Ám ez hamar múló káprázatnak bizonyul, amint az előadás átzökken a Don Juan szakaszába. Mert bizony már itt kipukkad a percevali koncepció lufija: A mizantróp címszerepének sorsa nem folytatódhat Don Juanéval, ahogy aztán Tartuffe-ével és Harpagonéval sem. (Ahogyan A mizantróp Célimène-jéből sem válhat Orgon felesége, hiába az átírói erőszak.) S miközben kínosan zörögnek az illesztékek (jól harmonizálva Keresztes Tamás zörejzenéjével), lassanként unni kezdhetjük a főszereplő felmondta Nagy szerelemhatározó kismillió definícióját, hiába Forgách amúgy elvitathatatlan ötletessége. Valamint megunhatjuk a rendezés fádul undok kortárs színpadi eszköztárát is: például a szívpreparátum meg az annak fenntartott befőttesüveg agyonjátszatását. Vagy éppen azt, hogy a matyóhímzésnek aligha beillő előadás mennyire túlméretezett szerepet szán a kézimunkázásnak (lásd még: handjob). A főszereplő önmagának, másvalaki a főszereplőnek, más önmagának – a felháborodott prüdéria az istennek sem kezd mocorogni a nézőben, legfeljebb úgy érezheti, hogy ez így legalább oly siváran üres effektussorozat, mint ha tízszer egymás után behoznák a színre a nemzeti lobogót.
A minden szempontból megterhelő főszerep indokoltan találta meg épp Pál Andrást: színészalkatának vérmesen érzéki csúnyaságára és tarkóból indított grimaszaira itt nagyon is szükség van. Másnak mellette alig jut komoly játszanivaló, a leghálásabb epizód alkalmasint a második rész elején felbukkanó Gazsó Györgyé, aki Pernelle-né tirádáját adhatja elő női ruhában, retiküllel a karján: habár nem feledhetjük, ez azért mégiscsak egy agyonhasznált bohózati poén. Egyebekben feltűnést keltett Sodró Eliza és Porogi Ádám intenzív jelenléte, Schneider Zoltán szakmai önfegyelme (midőn Pál meztelen ágyékához kellett szorítania a fejét), valamint Vilmányi Benett szövegmondása: neki egyelőre kizárólag jelenkori prózaszöveg osztható, mert mást nemigen tud érthetően és hivatásos színvonalon vokalizálni.
A második rész záró, A fösvény-szakaszában a minden eszközét többszörösen újrahasznosító előadás egy utolsó, mély értelműnek és intellektuálisnak szánt, ám sután kivitelezett ötlettel próbálkozott. Perceken át szemlélhettük, amint a játszó személyek a cselekmény féltakarásában így-úgy fekete köpenyt és körgallért öltöttek magukra, hogy aztán Pál teste felett végre összeállhassanak a már régóta borítékolható festői és egyúttal autopsziás irányú képzettársításra: a Dr. Tulp anatómiája című életképre.
Radnóti Színház, október 18.
