Színház

Hauptmann-menza

Gerhart Hauptmann: Bernd Róza

Színház

Igazán nem állítható, hogy a magyar színházművészetnek meg a hazai közönségnek mindennapi kenyere lenne Gerhart Haupt­mann 1903-as drámája, az ötfelvonásos Rose Bernd. Mert habár egyetlen kurta esztendő leforgása alatt eljutott a Nemzeti Színházba, ott sajna nem talált lelkes fogadtatásra, és ha minden igaz, ezt követően mindössze egyetlen, ám annál balcsillagzatúbb bemutatója volt Budapesten e színműnek: 1944 októberének közepén, Kiss Ferenc rendezésében, a nyilaspárti Madách Színházban, sorozatos légiriadóktól meg-megszakítva.

75 évnyi szünet után most Tarnóczi Jakab és a Thália társulata vállalkozott arra, hogy újabb tétellel gyarapítsa a Bernd Róza merőben hézagos magyarországi előadás-történetét. A legkevésbé sem valamiféle Hauptmann-reneszánsz szembeötlő burjánzása közepette, inkább csak a fiatal rendező delikát személyes ízlésének eredményeképpen. Ő egy előzetes interjúban így sommázta a csecsemőgyilkossághoz elvezető drámai cselekményt: „A történet a vidéki társadalom sűrű lenyomatát adja, azt láthatjuk, hogy egy közösség hogyan teszi tönkre szinte észrevétlen módon, szándékoltság nélkül az egyik tagját. Mindenki a saját morális elveit igyekszik megvédeni, a terjengő félinformációkból és kétes tudásokból mindenki konstruál magának egy igazságot, és ezáltal valódi tettlegesség nélkül is megtörténik a tragédia. Nincs szó fizikai bántalmazásról, mégis beleszakad egy ember, aki nem ártatlan, nem hős, de különös és különleges lány, egy öntudatára ébredt, erős személyiség.”

Nem vitás, az ekképp vázolt és értelmezett drámából ma is erős, érvényes, jelen idejű előadás – válhatna. Csakhogy ami a Thália Arizona Stúdiójában színre került (a produkciót az eredetileg meghirdetett, akkor még félkész új játszóhely, a Télikert helyett ott láthattuk), az legfeljebb részben fedte a rendező rokonszenvesen érvelő szavait. A közönséget pedig, minek is tagadnánk, zavarba hozta az előadás, méghozzá nem amolyan jóféle, hanem inkább csak szimplán értetlen zavarba. Persze készen kínálkozik a felmentő hivatkozás a Bernd Rózával szemben nálunk, lám, hagyományosan megmutatkozó affinitáshiányra, ha a sikerültebb szakaszok nem sejtetnék mégiscsak elszalasztott lehetőségnek ezt a produkciót.

Sajnos, az előadás számára gondosan kimunkált stílus a vizuális elemektől a vokális betétekig jobbára csak távolít a drámára való rácsodálkozás oly kívánatos közönséghatásától. „Legelöl egy kis darab burgonyaföld” – áll a dráma Hevesi-féle, formálisan itt is alapszövegül szolgáló fordításában az első felvonás helyszínleírása, mely látvány ma bizonnyal komikusan keresettnek hatna a színpadon. De azért korántsem annyira, mint a szünet nélküli, másfél órás előadás Kálmán Eszter által tervezett díszlete: a kórházi-uszodai színekkel hökkentő tér, amely talán egy üzemi étkező közönségforgalmi részét mutatja a kiadóablakkal, ahol azonban eszcájgot is mosogatnak – szabvány szocreál mosdókagylóban. Aztán a munkaruhában mozgatott szereplők olykor énekelnek is, kifinomult ízléssel válogatva a német vokális zeneirodalom múltjából: elegyes nívón, szét-szétszólva, s egyszersmind nyitva hagyva a kérdést, hogy ez vajon koncepcionális okokból történt-e így, vagy inkább a honi színészképzés esetlegességeit kellene itt bekalkulálnunk.

Az öncélúnak tetsző keresettség jegyei a szereplők kiválasztásában is megmutatkoznak. Merthogy hiába hódolunk ezúttal is Molnár Piroska színpadi jelenlétének csodája előtt, arra nem­igen tudunk magyarázatot lelni, hogy voltaképp miért is játszatnak naiv kislányt (vagyis konyhás néninek öltöztetett kishúgot) vele. Molnár természetesen hiba nélkül megfelel akár oktondi leánykának is, és a színészekre egyebekben sem lehet komoly panasz. Igaz, a címszerepet, a két férfikapcsolata, valamint mamlasz kérője és prédikáló apja között felőrlődő Bernd Rózát megformáló Mentes Júlia Virginia olyan intenzitással koncentrál a szenvedésre, hogy az némiképp monoton jelleget kölcsönöz amúgy a jövőre sokat ígérő színpadi jelenlétének. Játéka leginkább akkor válik oldottá, s egyúttal az előadás is akkor jut a legközelebb az érintésre felvérző drámaisághoz, midőn a két csábító valamelyikével, Flamm bíróval (Zayzon Zsolt) vagy Streckmann gépésszel (Mózes András) lép interakcióba. Kettejük közül különösen Zayzon Zsolt bizonyul rövid úton és félreismerhetetlenül valóságos dú- és nagyvadnak, erős kisugárzású, ámde gyenge tartású férfiúnak – és a Thália jelentős nyereségének. A vőlegényt játszó, rövidnadrágos Bán Bálint az izgulékony félszegségre, a Róza apját adó Tamási Zoltán a légüres val­lás­erkölcsi lózungok komikumára, míg a Flamm mozgásképtelen feleségét alakító Schell Judit az elszigeteltség érzékeltetésére és a kárpáló hangütésre összpontosítja színészi energiáit.

Thália Színház, Arizona Stúdió, szeptember 29.

 

Neked ajánljuk