Ugyancsak Scola alkotása volt, méghozzá az emlékezetesebbek közül való, az 1977-es Egy különleges nap, amelynek adaptációja a Hatszín Teátrumban látható a Budapest Playhouse és a Hybridkult Produkció előadása gyanánt: fájdalom, az emlegetett vonzalom meddő vonulatát képviselve.
Egy sokgyermekes, rég fásulásnak indult háziasszony meg egy melegsége és antifasiszta beállítottsága miatt kirúgott rádióbemondó váratlan, emberi csodának beillő egymásra találása 1938. május 8-án, Mussolini és Hitler közös római parádéjával az akusztikus háttérben: ez az Egy különleges nap története, amely filmen Sophia Loren és Marcello Mastroianni hálás és szép kamara-jutalomjátékává lett. A színpadra alkalmazó Réti Barnabás és a rendező (valamint díszlet- és jelmeztervező) Iványi Árpád az aprólékosságig hű kisrealizmussal meg suta kényszermegoldások sorával igyekezett mindezt a Jókai utcában újrateremteni.
Így aztán bő öt perc is eltelik, amíg a színpadon némán álldogáló két főszereplő körül elhangzanak mindazok a párbeszédbejátszások, amelyek a nézői tájékozottság megteremtéséhez szükségesek. A színpadi játék csak ezután indulhat, ám az előadás alapvető problémája bizony már ekkor nyilvánvalóvá válik. Dobó Kata még csupán rostokol a díszletkredenc előtt – de már nem lehet elhinni. S itt a legkevésbé sem arról van szó, mintha Dobó nem nézne ki lestrapált családanyának, vagy mintha a mosogató körüli ténykedése nem lenne adekvát. A magyar művésznő időarányosan bizonynyal mosogatott (törölgetett, stoppolt stb.) már annyit életében, mint Sophia Loren, szóval a probléma magyarázata nem ilyen egyszerű. Dobó Kata színpadi jelenléte az, ami nélkülözi a motivációt és a jelentést, persze túl azon a jól felismerhető személyes ambíción, hogy megjelenése emlékeztessen szépséges szerepelődjére, akinek jellegzetes frizuraigazító, kényszeres kézmozdulatát például mintaszerűen imitálja. Csakhogy ez zavarba ejtően kevés, így aztán Antonietta megszólalásaiban még a fásultság sem válik hitelessé – viszont ragadóssá, paradox módon, annál inkább.
A kamaradráma másik főszerepében Réti Barnabás nagyobb sikerrel működik, aligha függetlenül attól a ténytől, hogy Gabriele megformálója szerencsére meg sem kíséreli felidézni Mastroianni játékát és emberi alakját. Réti derűsebb és – bármilyen meglepően hangzik – jóval latinosabb figurát teremt, s habár kicsattanóan energikus és maszkulin megjelenése némiképp kilóg a történetből és a díszletközegből, alakítása rokonszenvesen igyekvőnek értékelhető, sőt még némi személyes mondanivaló is átüt rajta. Csakhogy a két főszereplő között semmiféle kémia nem sejlik fel, hiába a közös lepedőhajtogatás meg a közös rumba, így aztán idővel Réti erőfeszítései, kacajos nekilendülései is terméketlennek bizonyulnak.
Apropó, idő: a bő százperces fimből alig egy és egynegyed órás előadás lett Budapesten – tele kínos, olykor egyenesen időhúzó jellegű, lötyögős üresjáratokkal. Ahogyan a darab legelején, úgy a végén is hosszú, már-már amatőr színházi jelleget idéző kimerevülés emészti a perceket, határozottan azt az érzést keltve a nézőben, hogy az egyfelvonásos befejezéséhez közeledve az alkotók riadtan szembesültek a játékidő rövidségével. Igaz, legalább a záró szakaszban végre reflektorfénybe kerülhet és sután beállított, de mégiscsak szólójátékhoz juthat az előadás harmadik szereplője, a házmesterként színpadra léptetett Nagy Mari. Nos, neki igazán nincs gondja azzal, hogy miként is ébresszen zsigeri hitelt a jelenlétével: mindahány, mégoly röpke színpadi fölbukkanása is fertőzően boldogtalan és ártó szándékú házi démont, igazi régi magyar viceházmestert (sőt vicit) jelez, 20. századi történelmünk meg egy körgangos bérkaszárnya legmélyéről.
Hatszín Teátrum, november 23.
