Színház

Nyögte Mátyás

Pozsgai Zsolt: Mátyás és Janus

Színház

A sztori, vagyis a nagy király és a nagy költő csúnyán elmérgesedő barátságának históriája ismerős lehet számunkra, méghozzá nem csupán a Hunyadiak korából, hanem Pozsgai Zsolt színháztörténeti közelmúltjából is.

Bő évtizede született ugyanis az eredetileg mindössze csak Janus című drámája, amelynek vezérgondolatáról akkoron így nyilatkozott a szerző: „azt a kérdést próbálom körüljárni, mi történik egy művésszel, ha bekerül a politika mókuskerekébe, s milyen lelki-szellemi változások fenyegethetik”. A sarkalatos kérdést feldolgozó színmű azután a veszprémi színház előadásában került a közönség elé, 2011-ben pedig – Stohl András címszereplésével – Pozsgai rendezésében a filmváltozat is elkészült. Emígy is, amúgy is legfeljebb mérsékelt feltűnést keltett a Janus, jóllehet igazán nem állítható, hogy a mának dedikált közhasznú üzenetekben és szándékolt áthallásokban szűkölködött volna.

A darab immáron Mátyás nevét is a címébe foglalva, valamint némi időszerű igazításokkal most a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház műsorán szerepel, természetesen újra csak a jelen magyarságának futárpostával üzenve. Már csak azért is a helyén van itt Pozsgai műve, merthogy a kultúratámogató kormányzati döntések kebelbeli kedvezményezettjének tetsző teátrumi társulás önmeghatározása szerint nem más, mint „a jelenünket eredményező múltunk színháza” – bármit is jelentsen ez.

Mostanra jó érzékkel kikerült a drámából a Mátyást jobbról bíráló és előzni próbáló Nemzeti Párt, a „magyar felsőbbrendűség hajója”, mely járműre a felelős és fortélyos eszű államférfi nem kíván felszállni, és éppígy kikerült az ezt az irányzatot képviselő békétlen magyar, bizonyos Vászoly Kató figurája is. Ugyancsak kevéssé meglepő módon bekerült viszont néhány új mondat a szövegbe az európai civilizációt veszélyeztető török veszedelemről, noha ez a téma nemigen áll szálirányban a dráma koncepciójával. A darabban ugyanis a törökök helyett inkább mások ellen és nyugat felé háborúzó Mátyásnak olyannyira igazsága vagyon, hogy az mindjárt az első percekben megbillenti az amúgy oly kívánatos és üdvös drámai egyensúlyt.

A történelmi váróteremben felidézett, nagyjából fordított időrendet követő jelenetsor ilyesformán nem ütköztet meg egymással rivalizáló igazságokat, hanem „nyomozás” gyanánt értelmezendő. Vagyis Mátyás felderítené, hogy miért is árulta el őt pécsi püspöke és kedvelt udvari humanistája – csak hogy tudja, miért is bocsásson meg egykori barátjának. Különös nagyvonalúság ez ott, ahol „hagyomány az árulás”, s ahol darabértelmező meghatározássá válik az, hogy „árulás szünet nélkül”. De hát Mátyás ilyen, egyszerre bölcs és okos (szemben mindenki mással), míg Janus Pannoniusnak csak ilyen csacsiságok jutnak az eszébe, mint például: „a politika hangszer, és aki igazán meg tudja szólaltatni, az éppen a költő”. A királyi oknyomozás végül eredményre vezet: a barátságot Janus és Podjebrád Katalin titkos és tragikus szerelme mérgezte meg. (Ad notam: keresd a nőt!)

A Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház előadása a szerző rendezésében jutott a Pozsonyi úti Református Templom altemplomának félháznyi közönsége elé. A 75 perces produkció az áttételes és direkt üzenetek (meg az imént említett lapos végeredmény) érvényesítésének munkáját mindenekelőtt a hangerő révén próbálta meg elvégezni. Egyszerűbben fogalmazva: nagyon sokat kiabálnak a szereplők, ami még a futó látszat szintjén sem kedvez az árnyalásnak. Ahogyan nem kedvez ennek az amúgy sem túl sok sikerrel kecsegtető vállalkozásnak a színészi nívó sem, melyről nehéz szívvel és határozott rossz érzéssel írjuk le, hogy már-már amatőr jellegű. Így a Mátyás szerepének eljátszásával megbízott Széplaky Géza pillanatnyi megingás nélkül őrzi a titoktalan érdektelenség regiszterét, a kisebb szerepek megformálói pedig olykor egyenesen leckefelmondó hangon szólnak, illetve harsognak hozzánk. A ráadásul fájdalmasan érzékietlen előadás talán mindössze a szereposztás két pontján válik valamelyest életesebbé, a két fiatalabb közreműködőnek, Károlyi Krisztiánnak (Janus Pannonius) és Stelly Zsófiának (Borbála, Hedvig, Katalin) köszönhetően. A kettejük között felsejlő kémia teszi Janus és Katalin drámai szempontból mélységesen indifferens szakaszát testmeleggé, s ezáltal az előadásból valósággal kiemelkedővé.

A darab egyébiránt legfeljebb az abszurditással meg az anakronisztikus humorral ér el bármiféle észlelhető hatást a nézőtéren.
S ugyanezekkel a tényezőkkel operál a várótermi padok látványa meg a bejátszott hangeffektusok összeválogatása is, hamar kimerítve a korok ütköztetésében, mechanikus egymásra csúsztatásában rejlő hatás potenciálját. Igaz, így csak még hangsúlyosabbnak jelezhető a múlt és a jelen programszerű összekapcsolása, ami szerzőnek és társulatnak egyaránt oly fontos. Éppen csak a jövőt nem látni benne.

Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház (a Pozsonyi úti Református Templom altemplomában), szeptember 27.

 

Neked ajánljuk