HANGADÓ - Könyv

Antikarmester

Oplatka András: Zenekar az egész világ – A karmester Fischer Ádám

Zene

Hazánkban köztudomás szerint jól terem a gabona meg a tévés tehetségkutató, ellenben szembeötlően gyér a hozam olyan életrajzi kötetekből, amelyek köztünk élő kiválóságok pályafutását beszélik el.

A lehetséges alanyok döntően inkább az életútinterjú vagy a memoár műfaját választják, mintha még a látszatát is el akarnák kerülni annak, hogy életük objektív vizsgálódás tárgyává válhat. Persze korántsem mindenki akarja leadni a sztoriját a magánkihallgatáson fogadott, majd saját kérésére áldásban részesített pápáról, a vezető állásokban végigszenvedett politikai üldöztetés keserveiről vagy a pályatársak rút intrikáin diadalmaskodó zsenialitásról – de mégis: ritka a lemondás a személyes múlt elbeszélésének monopóliumáról. S persze talán még ritkább a kutatói-írói alázat: hónapokat vagy akár éveket bíbelődni valaki más életével.

Ennek ismeretében nem is olyan meglepő, hogy az alább ismertetendő üdítő ellenpéldát, illetve annak megszületését a német nyelvű könyvpiacnak köszönhetjük. És itt nem csupán arról van szó, hogy Fischer Ádámról eredetileg a bécsi Zsolnay Verlag rendelt életrajzot, hanem legalább ennyire a szerző és az alany nyugatias(abb) világ- és szerepfelfogásáról is. A kötet szerzőjén, Oplatka Andráson kezdve a sort: tudható, hogy a történésznek is jeles veterán újságíróban megvan a kellő türelem az adatgyűjtéshez, a függetlenség a hiteles hang megütéséhez, valamint az áttekintés készsége a világos elbeszéléshez. Németh Miklós kapcsán mindezt politikai életrajzíróként is fölényesen igazolta már, s voltaképp ugyanezek az erények avatják Oplatka Széchenyi-biográfiáját a legnagyobb magyarról összerótt könyvtárnyi irodalom egyik kiemelkedően hasznos összefoglalásává. Jelen esetben az említettekhez járult még a Fischerhez fűződő baráti ismeretség, és nem mellesleg a szerző komolyzene- és operarajongása is.

Fischer Ádám pedig olyan fejlett és kifelé is póztalanul vállalt önreflexivitással tekint a maga pályafutására, karmesteri működésére, ami már e könyv megjelenése előtt kirítt a hazai közegből. Kötetbe foglalva persze még így is jócskán más szintet és más minőséget képvisel az őszinteség és az önirónia elegye, amihez ráadásul Oplatka elfogulatlan kutatómunkája és elbeszélői irálya társul. Valósággal felvillanyozó a negatív kritikák visszatérő említése – sőt elfogadása –, s nemkülönben a válságperiódusok meg a rossz döntések tárgyalása. Ráadásul a magyarországi zenészrezümék ismeretében már az is meghökkentően hathat, hogy a karrier egy-egy nagy dobását a piszlicsáré mozzanatok oly életszagú tényeivel kapcsolja össze ez az életrajz. Ilyen őszinte gesztus például az Osztrák–Magyar Haydn Zenekar, illetve a kismartoni Haydn-fesztivál 1987-es megszületéséről szólva azt közölni, hogy Burgenland akkortájt épp a fagyállóval dúsított borok nemzetközi botrányából próbált kilábalni, ezért is szorult rá kulturális renoméjának javítására.

Fischer a jelek szerint nem tartotta kedve és szándéka ellen valónak, hogy életrajzírója empatikus, de egyszersmind kritikai elemzés alá vesse politikai nézeteit (rámutatva a balliberális önmeghatározás sérülékeny pontjaira) vagy akár a közéleti lépéseit. Majdnem ennyire szabad kezet kaphatott Oplatka a családi vonatkozások terén is, habár itt nem állhatjuk meg azon vélelmünk közbevetését, hogy a Fi­scher fivérek bécsi tanulmányainak pártállami engedélyezése vagy éppen Ádám meg Iván kapcsolatának hűvösebb korszaka körül az életrajzi elbeszélés kissé túlságosan lekerekítő-elnagyoló jellegűvé válik. De csakis a kötet egyéb részeihez képest, hisz’ másutt a történelmi-társadalmi kontextus jellemzésére is van gondja a saját korismeretét, az írott forrásokat és megannyi nevesített informátort mozgósító biográfusnak.

A kötet legérdekesebb és természetesen legfontosabb vonulata Fischer karmesteri ténykedésének és művészalkatának leírása. Közelebbről annak az izgalmas paradoxonnak a pszichologizáló és történeti tárgyalása, hogy a kötet hőse egyrészt született dirigens, másrészt „antikarmester”. Az imponáló személyiségű édesapja, Fischer Sándor által már gyermekként erre a pályára szánt Fischer Ádám ugyanis nem szeret, nem akar és igazándiból nem is tud vezetni. A tekintélyelvet kezdettől elvető, munkáját a kollegiális együttműködésre, a szabad kísérletezésre és a konfliktuskerülésre alapozó művész A kis herceg királyával vallja, hogy „mindenkitől azt kell követelni, amit az illető megtehet”. Oplatka érzékenyen, Fischerrel rokonszenvezve tér vissza újra meg újra ehhez a vezérmotívumhoz. Felmutatja annak összefüggését a muzsikus emberjogi elkötelezettségével és ’68-as mentalitásával, de a kötetből nem nehéz kihallani a bírálat alsó szólamát sem: ez a magyarázat a vezetői kudarcokra, pár reményteljes kezdeményezés elpangására, a pálya emelkedésének sokáig lankás ívére. Az életrajz írója olykor érezhetően szeretné kevésbé konciliánsnak tudni alanyát. Így különösen a rendezői operaszínház (vélt vagy valós) vadhajtásaival szemben, melyekről szólván Oplatka operalátogatói dühe jószerint háttérbe is szorítja Fischer belátóbb vagy tán inkább csak rezignált mondandóját.

Libri, 2019, 268 oldal, 3999 Ft

 

Neked ajánljuk