László Ferenc

„Nemzetmegtartó csúcsintézmény”-e az Operettszínház? S ha igen, miképpen is teljesedhet ki „az intézmény nemzetművelésre hivatott mivolta”?

„És a halottak újra énekelnek…” – Eisikovits Miksa máramarosi haszid zsidó zenei gyűjtése (1938–1939)

Szerkesztőségünk régi meghitt belső poénja a Johann Sebastian Bach CD-összkiadásról hajdanán megjelentetett visszhang. Daliás idők voltak azok, de azért soha ne térjenek vissza, elvégre 100, 200, 300 hanglemezről sem kétezer leütésben, sem egy kolumnán nem lehet (és egyszersmind: nem is szabad) kritikát írni.

Nem vitás, a műsoridő és a megbízható csatornaceleb a kereskedelmi televíziózás két legbecsesebb kincse, ám a Tv2 őszi műsorrendje most mindkettővel túlzás nélkül pazarlóan bánik.

Nincs benne sem bonviván, sem táncos-komikus, és huszárfakadást is hiába várnánk tőle, ám ettől még Voltaire nevezetes regényének zenés színpadi adaptációja pontosan az, aminek Leonard Bernstein 1956-ban szánta: operett. Méghozzá frivol humorú, könnyed és virtuózan megmunkált operett, több slágerszámmal és jó pár hálás szereppel. Ezt azért kellett ily sietve előrebocsátanunk, mert élénk a gyanú, hogy a művet bemutató múlt szombati fesztivál-előadás publikuma nem győződött meg minderről. Hiába a válogatottan tehetséges előadógárda és az előadást záró obligát nagy taps: a Candide Müpa-beli közönsége kevesebbet kapott a vártnál, és az est jelentős részében közelebb lehetett a rokonszenvező unalom, semmint a féktelen mulatság állapotához.

Volt vágtában komponáló csodakamasz és ínyenc haspók, a világsiker nagyiparosa és korán nyugállományba vonult magánzó. Egy folytonosan újra felfedezett operai életmű könnyű kezű megalkotója – à la Rossini.

Világszerte sántító párhuzamokkal búcsúztatták. A „francia Sinatra” ugyanis kivételesen tiszta ember volt; egészen máshogy volt politikus művész, mint nagyszerű kor- és pályatársa, Yves Montand; és éppen kétszer olyan hosszú élet jutott neki osztályrészül, mint a most női megfelelőjeként emlegetett másik kistermetű óriásnak, Edith Piafnak. Charles Aznavour egyedüli példány volt, aki mégis több egymást követő európai nemzedék számára adott példát arról, hogy milyen is a romantikus férfi.