Ami hajdan a tüdővész, nem is olyan régen pedig az AIDS volt, az ma alighanem az Asperger-szindróma: a dramatikus műfajok leghálásabb kórképe. Ezt kívánta kamatoztatni Mark St. Germain 2014-es darabja, a Táncórák is, amely egy aspergeres földrajztudós és egy törött lábú Broadway-táncosnő roppant bonyodalmas, mégis gyorsított ütemű kapcsolatát jelenetezi. A férfi kerüli a szemkontaktust és viszolyog az érintésektől, s persze mások reakcióit is nehezen értelmezi, míg a nő sebzett állatként húzódik vissza a maga vackába – de a két magányos lélek és a két test kölcsönös vonzódása egymáshoz így is feltartóztathatatlan. St. Germain sajna híg és felszínes drámaíró, aki ezért rendre roppant mély és sűrű témákat választ magának, miként azt a Rózsavölgyi Szalon házi szerzőjeként már kétszer is bizonyította (Az utolsó óra, Istenek tanácsa). Most a Táncórák című dramolettjét is a kávézóasztalok mellől ismerhettük meg: csakhogy ezúttal az agg
Freud, illetve a szervátültetések és az orvosi felelősség témája helyett St. Germain a fent emlegetett tünetcsoportot húzta elő a kabátujjából. A darab harmadvonalbeli hatásvadászatát az előadásban megjelenő színészi szorgalom és hitelképes tehetség menti. Dicső Dániel rendezésében két kedves, őszinte ember fáradozik a minimális színpadon, melyen Enyvvári Péter díszlete a legkülönbözőbb arckifejezések piktogramjait is megjelenítette. Józan László félénkséggel elegy céltudatossága, koncentrált ön- és világmegfigyelése a legsikerültebb szakaszokban valóságos embert jelez, míg máskor a figura-közhely hézag nélküli kitöltését igazolja. Ullmann Mónika nőiessége pedig a leghátsó asztalig is elér: ez a karcos bájú jelenlét még a legharsányabb pillanatokban is megnyerő. S akárcsak Józan, úgy ő is felmutat valamit, amit Dr. Sheldon Cooper tévés kalandjaiban hiába keresnénk: a színészi kockázatvállalás testközeli élményét.
Rózsavölgyi Szalon, szeptember 18.
