László Ferenc

Jön a Trianon-operett, avagy mivé alakul az Operettszínház?

Milyen lesz Kiss B. Atilla Operettszínháza?

Publicisztika

„Nemzetmegtartó csúcsintézmény”-e az Operettszínház? S ha igen, miképpen is teljesedhet ki „az intézmény nemzetművelésre hivatott mivolta”?

Amióta csak olvashatóvá vált Kiss B. Atilla tenorista operettigazgatói pályázata, ilyen és ehhez hasonló talányokon merenghet a zenés színházi műfajok iránt fokozott érdeklődést tanúsító közönség.

A bevégzett miniszteri döntés után nyilvánosságra hozott pályázati szöveg ugyanis telis-tele van a színház nemzeti missziójának ilyetén sulykolásával, méghozzá úgyannyira, hogy Kiss B. már a pályázata címében, és utóbb is visszatérően „nemzeti dalszínház” gyanánt hivatkozik a Nagymező utcai teátrumra, amely „csupán helyszínét, épületét illetően budapesti”.

Összerótt pályázat

Az mindenesetre bizonyosnak tekinthető, hogy 2019. február 1-jével, vagyis Kiss B. hivatalba lépésével új korszak köszönt be az Operettszínházban.

Majd lesz nektek rovásírás

Majd lesz nektek rovásírás!

Fotó: MTI/Máthé Zoltán

 

Radikális lesz a szakítás az elmúlt közel két évtizedben, illetve az utolsó egy-két esztendőben kialakult működési gyakorlattal, műsorpolitikával és zenés színházi esztétikával, efelől szemernyi kétséget sem hagy a Kiss B. és választott munkatársai (többek közt Apáti Bence balett-táncos és Pfeiffer Gyula karmester) által összerótt főigazgatói pályázat. Mi több, az új csapat mintha ráadásul még az operett műfajának alapvető ismertetőjegyeivel és az operettjátszás jellegadó vonásaival is szakítani kívánna, dacára a hagyományápolás ugyancsak felettébb gyakori emlegetésének.

Mivel nem állítható teljes bizonyossággal, hogy a Magyar Narancs olvasói az elmúlt évtizedekben mindahányan szoros figyelemmel kísérték a Budapesti Operettszínház működését, kutyafuttában körvonalaznám, mi is jellemezte a most lezáruló érát. A 2001-től Kerényi Miklós Gábor igazgatása alatt működő színház nemcsak teljes repertoárcserén és majdnem teljes társulatcserén ment keresztül az első néhány év során, de nemzetközi turnéjelenléte is markánssá vált.

Valamint kialakult egy modell, amelyben a rajongótábort toborzó húzóágazat, a musical meg az operettjátszás egymásmellettisége érdemben megfiatalította az operettek előadói gárdáját csakúgy, mint a közönségét. (Az operett és a musical összeillése amúgy korántsem oly evidens, mint elsőre gondolnánk: hangütésük, belviláguk, előadói kívánalmaik nem esnek különösebben közel egymáshoz, s voltaképp mindkét műfaj szorosabb rokonságot tart az operával, mint egymással.)

Offenbach Kékszakáll című operettjének próbája

Offenbach Kékszakáll című operettjének próbája

Fotó: MTI Fotó: Mónus Márton

 

Szubjektíve lehetett rühellni ezt a modellt is, például kifogásolva az operettek mikroportos megszólaltatását vagy az operettjátszás humorának gyakori ellaposodását, de a modell kétségkívül látványosan működött.

Felfrissítés

2014-től azután a Lőrinczy György–Kero-páros, majd 2017-től – az ismert botrányt követően – Lőrinczy egyszemélyi vezetése némi figyelemre méltó irányváltást jelzett: a rendezői és koreográfusi gárda felfrissítésével, a repertoár merészebb bővítésével, s egy új játszóhely, a Kálmán Imre Teátrum megnyitásával.

KERO otthonában, tavaly szeptemberben

Kero

Fotó: MTI

 

A szakmai gettóból való sikeres kitörés nagy eredménye volt e legutóbbi éveknek (említsük csak a Székely Kriszta, Göttinger Pál vagy Boross Martin nevéhez köthető produkciókat), ám némelyik előadás, jeléül a művészszínházi kísérletek kockázatának, már nem élvezte azt a feltétlen és tömeges közönségtámogatást, amely a megelőző időszak tán legfőbb jellemzője volt.

Az új vezetés most jószerint mindezzel szakítani kíván. Nemcsak az operett-előadások elektromos hangosításával (jóllehet azt részben a színházterem szerencsétlen akusztikája kényszeríti ki) meg az átírásokkal (noha az ősrégi, áldásos szokás), de éppígy a kommerciális jellegű turnékkal is. Mi több, voltaképpen a siker- és nyereségelv egészével is.

István, a király rockopera az Operettszínházban

István, a király rockopera az Operettszínházban

Fotó: MTI Fotó: Balogh Zoltán

 

A pályázat megannyi pontja legalábbis erre látszik utalni, például az alábbi passzusban:
„…egy bevételszerzési indíttatásból megszületett darabnál a siker elsőrendű szempont, így ritkán garantálja a szellemi táplálékul szolgáló tartalmat, hiszen a megvalósításra fordított időkeret és energia fókuszában nem a magas nívójú intellektuális tartalom közvetítése, hanem a költségvetéshez rendelt források sokszoros megtérülésének célja áll.”

Pántlikás lózung

Ezzel el is érkeztünk egy olyan ponthoz, ahol már magával az operett- és musicaljátszás történeti hagyományaival, ha tetszik, a könnyed zenés színház szellemiségével konf­rontálódnak Kiss B.-ék.

Itt ugyanis a siker megfellebbezhetetlenül „elsőrendű szempont” – mindennemű korlátozó kitétel nélkül, s a darabok megírása és előadása mögött mindenkor „bevételszerzési indíttatás” rejlett. Illetve dehogy is rejlett! Ez e műfajok alapvető sajátossága: olyan mint az operettszerepkörök szigorú formalizmusa vagy a füstgép használata a musicalekben. Ezt nem tudomásul venni, még annál is kínosabb jele a valóságon tett erőszaknak, mint amilyen az operett komplett műfajának magyarosítása: „Tudatosítanunk kell, hogy az operett, még akkor is, ha Európa nagyvárosaiban ringott a bölcsője, magyar műfaj, Budapesten teljesedett ki és hagyományai Budapesten alakultak ki.”

Ez a két dolog természetesen összefügg egymással, hiszen ugye a „nemzetmegtartás” meg a „nemzet-lélek egyesítés” per defini­tionem nem lehet üzlet. Sem szellemi síkon, sem a jegypénztáraknál: lásd ehhez a Nemzeti Színház fizetőnéző-számának alakulását az utóbbi években. Bocsánat a fanyarságért, de kifizetődőnek legfeljebb az bizonyulhat, ha valaki egy pályázatba írja bele ezeket a szavakat.

Habár pántlikás lózungban korábban sem volt éppen hiány (ne feledjük: az operett Kero idején és révén vált hivatalosan is hungarikummá), azért ez a törekvés valami egészen új tendenciát jelez. Nem visszafordulást egy régi, letűnt modellhez: ilyesmi ugyanis soha nem létezett. A komoly drámákkal vagy mondjuk a népszínművel ellentétben ugyanis, az operett- és a musicaljátszás régen sem volt a programszerű nemzeti normaállítás terepe, ahogyan természetesen nem volt nemzeti misszió sem.

Trianon-tematikájú musicalek

Ez vadonatúj éca, amely már a pályázatból is jól kiolvashatóan szereptévesztő túlvállalásokra sarkallja a jövő februárral hivatalba lépő vezetést: „Ki másnak lenne feladata például a János vitéznek és a Háry Jánosnak a megismertetése az egész világban, határon belül és azon túl, ha nem a nemzeti operettszínháznak?”

Kiss B. Attila

Kiss B. Attila

Fotó: MTI/Máthé Zoltán

 

A pályázat másik kiugróan közegidegen vállalása a Trianon-tematikájú új musicalek íratása 2020-ra, a századik évfordulóra: „Ezzel kettős célt szándékozom elérni: egyrészt a magyar musicalirodalom gazdagítását, másrészt hazánk történelme egyik legfájóbb eseményének megismertetését és beemelését a fiatalok tudatába.” Miközben elképzeljük, milyen hatásos musicalszámot lehetne rittyenteni a békediktátum ellen szót emelő, aranyszájú Apponyi Albert grófnak (a háttérben, LED-kivetítőn Teleki Pál „vörös térképével”), vagy a 133 napos bolsi terrort krónikásként végigéneklő Tormay Cécile-nek, azért a 2020/21-es évad terve rögtön le is tromfol minden normaállító, nemzeties ábrándot.

„Egy madárkereskedő felesége, Giuditta […] ott él a férje mellett és nem ismeri a szerelem nagy titkait – csak álmodozik róla. Ekkor jelenik meg Octavio, egy kapitány, aki a századával Afrika felé igyekszik és a kikötővároskában akar hajóra ülni. Octavio és Giuditta megismerik és megszeretik egymást. Giuditta életében először ismeri meg a szerelem nagy misztériumát, elhagyja házát és férjét, s hajóra ül Octavióval. A második kép Afrika északi partvidékén játszik, egy kis helyőrségben, Octavio villájának a kertjében. Forró szerelmi idillben élnek a szerelmesek, a tisztet azonban hirtelen a frontra küldik, a szerelem véget ér. Octavio és Giuditta elválnak, a harmadik kép a táborba vezet, ahol Octaviót forró sóvárgás gyötri Giudittája után. Elhagyja érte a hadsereget, szöke­vénnyé válik, visszarohan Giudittához, aki azonban már más férfiak karján élvezi az éle­tet. A szerencsétlen tiszt elzüllik és egy nagyvárosi előkelő szálló éttermében bárzongoristává válik: ide kerül Giuditta egy előkelő herceg karján, mint nagyvilági nő. Itt látja meg a férfit, akinek tönkretette az életét, és aki iránt ismét fellángol a szerelme. De a szökevénnyé vált, tönkretett Octavio kitér Giuditta csábításai elől, a nő elmegy a herceg karján, miközben Octavio tovább játszik a hotelzongorán.”

A legilletékesebb személy, maga Lehár Ferenc mesélte el ekképp utolsó színpadi műve, a 2020-as év végén majd az Operettben is bemutatandó Giudittájának cselekményét, amely lám, kalandos, internacionális, frivol, sőt kissé még immorális is, és furtonfurt csakis a műfaj örök-egy témájáról, a szerelemről mesél. Nesze neked, nemzetmegtartás!

Neked ajánljuk