Felix Fidelio Sauermacher – ez lenne hát a teljes álnév, amely alatt a hős Leonora börtönőrnek jelentkezett, hogy megmenthesse a tömlöc mélyén sínylődő férjét, Florestant. Egyebek közt ez derült ki a Fidelio Müpa-beli előadásán, ahol Hollerung Gáborék elhagyták a prózai részeket, viszont Gábor Sylvie rendezése a nyitány alatt még azt is eljátszatta, amint a férfinak öltözött asszony megjelenik az állásinterjún. Mi tagadás, sok efféle felesleges ötlet került be a színpadi cselekménybe, hogy csak a legjelentéktelenebb nevesített szerepet, Jaquinót említsük: ő migrén elleni gyógyszer bevételével indít, hogy aztán a mindent megemelő fináléba betrappoljon egy papírlappal, amelyre nagy betűkkel a Felmondás szó volt fölírva. S ez utóbbi már tényleg komoly probléma, elvégre kit érdekel a börtön kapusának e mórikáló döntése, amikor Beethoven végre maga mögött hagyja a daljátékot, a melodrámát, sőt még a nélküle valójában oly kevéssé fontos „szabadító opera” zsánerét is? A zenei megvalósítással azért itt is, korábban is valamivel több szerencsénk volt, hiszen a Budafoki Dohnányi Zenekar erőteljes és lendületes teljesítményét leginkább csak a rezes bakik szeplőzték. Szabóki Tünde hangját ugyan sokszor túlságosan kiélesedettnek találhattuk, de a jelenléte így is nemességet sugárzott, s hasonlóan kettős benyomást szerezhettünk a hangfogóval éneklő osztrák tenor, Eugene Amesmann produkciójáról is. Cser Krisztián hangadásában is jócskán kiélvezte Don Pizarro ördögi aljasságát, Szerekován János a fentebb már emlegetett kapus szólamát hozta hibátlanul, és jó volt hosszú idő után újra hallani Cselóczki Tamás tenorját, ezúttal az Első fogoly rövid, de fontos pillanataiban. Összességében közepes Fideliót köszönhettünk Hollerung Gábornak és alkotótársainak – csak hát sok más operával ellentétben, Beethoven műve nemigen fér össze a közepes jelzővel.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, november 3.
