Piaf említése persze mellőzhetetlen, hiszen a második világháborút követő években ő segítette hozzá a hajdani gyerekszínészt és aktív színpadi táncost az énekesi karrierhez. De az örmény származású Shahnourh Varinag Aznavouriannal azért már addig is történt egy s más. Iskolai tanulmányokból kevés, az előadói ambíciók első megnyilvánulásaiból és világtörténelmi eseményekből viszont annál több akadt a megelőző években. Szülei a törökországi örmény népirtás menekültjei voltak, a negyvenes évek első felét pedig emberek bújtatásával meg az ellenállási mozgalomban való részvétellel töltötte az Aznavourian család, s így magától értetődően a 9 éves kora óta az Aznavour művésznevet viselő ifjú ember is.
A franciák, ha évszázad hosszan volt is bennük némi sovén hajlam, hagyományosan kedvelik az egzotikus háttérrel rendelkező, honosított előadóművészeket, amennyiben azok kellően originális egyéniségeknek bizonyulnak. Josephine Baker, Dalida vagy Dario Moreno mellett ezt példázta Charles Aznavournak az ötvenes évektől látványosan felívelő pályája is. A termékeny dalszerző előbb énekesként, majd színészként is elfogadtatta, sőt az élvonalba verekedte magát, jóllehet többféle hendikeppel is meg kellett küzdenie. Helyesebben meg kellett volna küzdenie, ám Aznavour inkább tudomásul vette és gyakorta önironikusan föl is emlegette azokat, mondván: „a gyenge pontjaim: a hangom, a magasságom, a gesztusaim, a csekély műveltségem és iskolázottságom, az őszinteségem és a hiányzó személyiségem”.
Nos, az énekhangja valóban behatárolt volt, de ez semmiben sem gátolta meg Aznavourt, aki férfibájjal, önérzetes nyíltsággal s nem mellesleg művészi kifejezőerővel ellensúlyozta e formális hiányosságát. Ennek emlékezetes példája volt az a szilveszteréji fellépés, amelyre 1983-ban, a londoni Covent Gardenben, a Denevér második felvonásában került sor. Az ilyenkor szokásos meglepetés vendégek sorában ugyanis Aznavour is megjelent a színpadon, hogy elénekelje ekkor már majd’ egy évtizede világhódító slágerét, a She-t. Lent a zenekari árokban Plácido Domingo vezényelt, fent a színpadon operai hangnagybirtokosok vártak a sorukra, s köztük az alig 160 centiméteres Aznavour laza eleganciával énekelt a mikrofonjába a szerelemről. Sérthetetlen és megvesztegető jelenség volt.
Akkorra már nagy slágerek során volt túl. A La Bohème, a névismételgetés effektusát a West Side Story Mariájához hasonlóan csúcsra járató Isabelle,vagy a Mamma mellett az énekesnek még arra is volt energiája, hogy két kollégája, Johnny Hallyday és Sylvie Vartan számára is megírja pályafutásuk egy-egy legnagyobb dobását. Közben ráadásul filmezett is, merthogy az ötvenes évek végétől a francia rendezők fölfedezték Aznavourban, no nem a hétköznapok hősét, hanem azt a csupaideg, nagyszemű és filigrán vesztest, aki majd’ mindig tisztább ember a környezeténél. Leghíresebb, bár nem feltétlenül a legjobb alakítása François Truffaut 1960-as film noirja, a Lőj a zongoristára főszerepe volt, s bő negyven évvel később az e film hommage-ául elkészített Charlie kettős életében is szerepelt.
Aznavour, akinek már az ötvenes években volt egy-két betiltott száma, a hetvenes évektől kezdve határozottan új irányt adott az akkor épp válságperióduson áteső francia sanzon műfajának. Dalaival ekkortól olyan ügyek mellett állt ki, mint amilyen az azonos neműek szerelmét sújtó előítélet elleni küzdelem. Ez volt az 1972-es, tabudöntő Comme ils disent, amelyet az ekkor már rég világsztár Aznavour angolul is tüntető rendszerességgel énekelt: What Makes a Man. És természetesen szót emelt más ügyekben is, társadalmi és politikai kérdésekben egyaránt. Így 2002-ben prózával és dallal is sokat tett azért, hogy a francia szélsőjobb vezéréből, Jean-Marie Le Penből ne válhasson köztársasági elnök. S a jó francia egyszersmind jó örmény hazafi is volt: nálánál talán senki sem tett többet azért, hogy a világ közvéleménye, ha több évtizedes késéssel is, de értesüljön az örmény genocídium történelmi tragédiájáról.
Túl a zeneipar stílusváltásainak hosszú során, s túl a 80., majd a 90. életévén sem volt hajlandó leállni. Szeptember közepén, egy friss kartörés után még Japánban koncertezett. Mindhalálig a pódium romantikus hőse maradt.
