Szerkesztőségünk régi meghitt belső poénja a Johann Sebastian Bach CD-összkiadásról hajdanán megjelentetett visszhang. Daliás idők voltak azok, de azért soha ne térjenek vissza, elvégre 100, 200, 300 hanglemezről sem kétezer leütésben, sem egy kolumnán nem lehet (és egyszersmind: nem is szabad) kritikát írni. Így hát a CD-piac halódásával dacoló világfirma, a Deutsche Grammophon fennállásának 120. évfordulóját köszöntő hatalmas lemezantológia sem bírálat tárgya lesz az alábbiakban, hanem jószerint reprezentatív mintája annak: kik a hangrögzítés múltjának büszkén és piacképesen felmutatott klasszikus zenei (álló)csillagai. Vagyis kik azok a hitelesítő múltbéli legendák, akik mellé egy ilyen kollekcióban a kurrens sztárokat odahelyezik? S mert a kirakatba kitett múlt napról napra változik, érdemes felmérni, kiket sorolt hátrébb és kiket előrébb a jelen korízlése.
A mindösszesen 122 lemezt tartalmazó doboz ilyetén áttekintése még azzal együtt is tanulságos lehet, hogy jó előre tudatosíthatunk néhány, a merész következtetéseket korlátozó tényezőt. Például a válogatás nyilvánvaló főszempontját: a sokszínűségre való törekvést. Aztán a nemzetközi lemezpiac szerződtetési esetlegességeit, vagy éppenséggel azt, hogy az ezredforduló óta a Universal-csoporthoz tartozó cég főprofiljába voltaképp sosem tartozott a „történetileg informált előadásmód”, magyarán a historikus irányzat propagálása.
Az evidencián s egyúttal a jelek szerint megváltoztathatatlan tényen kezdve: Herbert von Karajan még mindig nagy király. Majd 30 évvel a halála után, s túl a vezénylési stílusáról, muzsikálásának szellemiségéről és nem mellesleg a náci szimpátiájáról elmondott korholó, illetve lekicsinylő szavak garmadáján: a DG – és alkalmasint a márka közönsége – váltig őt tartja a lemezkarmesteri szerep őstípusának és etalonjának. A gyűjtemény Beethovent, Richard és Johann Strausst, Csajkovszkijt és Rahmanyinovot kínál vele, no meg a Teremtés-oratóriumot és bónusznak a teljes Ringet: egyetlen más karmester működését sem reprezentálja ennyi és ráadásul ennyiféle felvétel. A múlt nagy karmesterei közül Karajan berlini tisztségének örököse és szerepfelfogásának ellenpólusa Claudio Abbado, valamint a megzabolázhatatlan és kiismerhetetlen, viszonylag kevés lemezt rögzítő Carlos Kleiber van még valamelyest kiugratva: az utóbbitól két Beethoven-szimfónia (köztük minden idők legizgalmasabb V.-je) és a Traviata teljes felvétele szerepel a gyűjtésben. A kiismerhetetlenség amúgy más területeken is tartósan piacképes muzsikusi tulajdonságnak tekinthető, például a művészetét szóló zongoraművek és versenyművek előadójaként is képviselő örök talány, Arturo Benedetti Michelangeli esetében.
A csökkenő árfolyamú s ilyesformán a kollekcióból kihagyott művészek között sztárkarmester és világjáró hangszeres humanista egyaránt akad. A DG-vel életében szoros munkakapcsolatot ápoló Giuseppe Sinopolinak például egyetlen felvétele sem található a dobozban, ami egészen kis túlzással akár a hetvenes-nyolcvanas (és részben kilencvenes) évek értelmiségi allűrű, teoretikus muzsikálásával való leszámolásnak is beillik. Ugyanígy kihullott a gyűjtésből a pár éve még eleven jelenlétű, fáradhatatlannak, habár rég kiégettnek tűnő amerikai karmester, Lorin Maazel is, ahogyan a máig aktív routinier-nagyságok, Zubin Mehta vagy Riccardo Muti sem szerepelnek az illusztris közreműködői listán. S nincs ott ezen a listán a komolyzene meg a világrendszerek közötti kulturális együttműködés néhai utazó nagykövete, a hegedűs Yehudi Menuhin neve sem, jóllehet mindeközben Beethoven-szonátalemezeinek társfőszereplője, Wilhelm Kempff a doboz egyik nagy felfedezésének bizonyul.
A jelenkori szexepil persze nemcsak előadóktól, de olyik zeneszerzőtől is elpártolni látszik. Így például az amúgy markáns és kiadós kortárs zenei szegmens nem tartalmaz egyetlen Karlheinz Stockhausen-kompozíciót sem: Boulez-, Ligeti- meg Kagel-műveket viszont igen, s az élők közül nemcsak Glass és Reich, de bizony még Vangelis is ott szerepel a lemezeken. S amíg Aaron Copland életművét egy teljes lemez reprezentálja, addig – meglepő és elgondolkodtató módon – Bartók Bélától mindössze az alig négyperces Szonatinát kínálja a válogatás, a hajdani nagyszerű francia zongorista, Monique Haas előadásában.
Tényleg, mi van velünk, magyarokkal? Nos, ebből a szempontból is érdekes ez a több mint 120 lemez. A puszta számarányt tekintve mindenesetre dagadhat a honfikebel, hiszen a szerzeményeikkel megidézett zeneszerzők sorában Liszt, Bartók, Ligeti, sőt Kálmán Imre és Lehár Ferenc is megtalálható, s az előadók között vagy tíz magyar nevet lelhetünk: a hegedűs Vecsey Ferenctől Anda Gézáig, vagy Fricsay Ferenctől a tenorista Pataky Kálmánig. De ha megemlítjük, hogy a legkésőbbi születésű magyar közreműködő a Böhm-féle 1971-es Requiem-felvétel altszólóját éneklő Hamari Júlia, alighanem rögvest alábbszáll a büszkeségünk. Bizony, a jelen magyar zenei életét egyetlenegy nevesített művész sem képviseli a DG ünnepi dobozában: sem Eötvös Péter zeneszerzőként, sem a cégnél egykor nagy sikerű Chopin-felvételeket rögzítő Vásáry Tamás, sem senki más. (Igaz, Schiff András, tudjuk, tartósan a Deccáé.) Világraszóló komolyzenei életünk szokott győzelmi jelentései között talán érdemes futólag elmerengenünk ezen a szikár tényen.
Deutsche Grammophon, 121 CD + 1 Blue-Ray, 2018
