Tempó, tempó

Bernstein: Candide

Nincs benne sem bonviván, sem táncos-komikus, és huszárfakadást is hiába várnánk tőle, ám ettől még Voltaire nevezetes regényének zenés színpadi adaptációja pontosan az, aminek Leonard Bernstein 1956-ban szánta: operett. Méghozzá frivol humorú, könnyed és virtuózan megmunkált operett, több slágerszámmal és jó pár hálás szereppel. Ezt azért kellett ily sietve előrebocsátanunk, mert élénk a gyanú, hogy a művet bemutató múlt szombati fesztivál-előadás publikuma nem győződött meg minderről. Hiába a válogatottan tehetséges előadógárda és az előadást záró obligát nagy taps: a Candide Müpa-beli közönsége kevesebbet kapott a vártnál, és az est jelentős részében közelebb lehetett a rokonszenvező unalom, semmint a féktelen mulatság állapotához.

A jelen sorok írója rossz lelkiismerettel és tétován keresi a magyarázatot a fentebb körvonalazott kellemetlen meglepetésre. Nos, az egyik ok talán az lehetett, hogy az oly hatásos muzsikájú operett nem nagyzenekari kísérettel, hanem a jócskán szűkített, alig több mint egy tucat hangszeres zenészt igénylő, úgynevezett Chelsea-változatban hangzott fel. Így pedig Hámori Máté hiába igazította amúgy példásan az UMZE Kamaraegyüttest, a zenei humor jelentős része már rögtön az indulásnál veszteséglistára került. Hasonló történt akkor is, amikor az előadás létrehozói úgy döntöttek, hogy a magyar nyelvű próza és angol nyelvű éneklés vegyes megoldását választják, ezzel ugyanis akaratlanul is sikerült egy elemi hatást megcélzó operettet a jó szándékú műismertetés terepére áthelyezni. Aztán határozottan észlelhető volt még egy komoly probléma: az előadás feszélyező tempótlansága. Merthogy hiába beszélt szépen artikulálva a Voltaire és Pangloss doktor szerepében fellépő Kálmán Péter, ha lassúdad narrátori közreműködése csak úgy falta a másodperceket, felerősítve a mű amúgy egyetlen néven nevezhető gyengéjét: a szájba rágás hajlandóságát. Ami aztán, akárcsak a tempótlanság, lassanként eluralkodott Böhm György rendezésének egészén, ide értve néhány amatőrnek ható megszólalást és játékbeli gesztust, valamint a Vincze Balázs által koreografált táncos időkitöltéseket is. Az előadás végére még némi aktuálpolitikai sulykolás is akadt, a színre cipelt plexi szószékkel és a közönség megszólításával, azonban a bátornak szánt kacsintás végeredményben inkább csak egy kötőhártya-gyulladás hátramaradt szövődményének tűnt.

Pedig Szemenyei János a címszerepben most is igazolta műfaji határok felett átívelő zenés színpadi tehetségét, a Kunigunda szerepét megformáló horvát Antonia Dunjko pedig nemcsak lelkiismeretesen bebiflázta szerepe magyar nyelvű prózai szövegét, de parádésan végigénekelte – s mellesleg végigbalettozta – a mű koloratúrszoprán bravúráriáját, az operai őrülési jelenetek szemtelen paródiáját, a Glitter And Be Gayt is. Igazság szerint ennek a számnak a megszólaltatása volt az előadás egyetlen olyan szakasza, amelyben a fegyelmezetten lankadó érdeklődés valódi elragadtatott tetszéssé tömörült a nézőtéren. Sajnos nem így történt a másik nagy sláger, a Wiedemann Bernadett szólamában elhelyezett I Am Easily Assimilated esetében: az legnagyobb meglepetésre alig-alig érvényesült ezen az estén. Pedig becsszóra pazar mulatság, keressenek rá a You­Tube-on Christa Ludwiggal!

Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, október 13.