Ráadásul, túl az igazgatóváltás tényén, egy korszak is lezárul errefelé a jelen évaddal, hiszen a februárban hivatalba lépő Kiss B. Atilla a „bevételszerzési indíttatás” helyébe deklaráltan a „nemzet-lélek egyesítő” küldetést kívánja állítani, és ez csupán egy tétel a győztes pályázat nagyralátó vállalásainak sorából. A jövő tehát sarkos fordulatot ígér, ám addig helyénvaló felmérni, meddig jutott el az Operettszínház az utóbbi néhány évben. Ehhez talán pont az István, a király új produkciója kínálja a leginkább reprezentatív mintát, méghozzá több okból. Részint, mivel éppen a Szörényiék rockoperáját megrendező Székely Kriszta volt az, aki a nagyszínpadon a legtávolabb merészkedett a kerói előadásmodelltől, s egyszersmind a volt direktor színházcsinálói drilljétől. S részint, mert az István, a király – dacára a kezdetektől birtokolt kultikus státusnak meg Rosta Mária ernyedetlen produceri nyomulásának – merőben problematikus mű, amely számos ponton ad fel rendszerint megoldhatatlannak tűnő leckét a jelenkori színre állítók számára. Vagyis az István, a király egyfajta próbaköve annak, hogy rendező és alkotótársai képesek-e elfedni vagy esetleg optimális esetben magába az értelmezésbe integrálni a mű egyenetlenségeit és megoldatlanságait.
| ||
Nos, az operettszínházi produkció legelső, majd legutolsó mozzanata a kialakult előadási hagyomány fegyelmezett tudomásulvételét jelzi. Vagyis a darab
Beethoven-zenével indul, akárcsak Koltay Gábor vonatkozó filmalkotása; az István király – nyitány hiába halad a „klasszikusok diszkóritmusban” stílusú zárlat felé, semmiféle közösséget nem tart a mű zenei világával. Az előadás végén pedig most is fel kell állni, hiszen a Himnusz is része az attrakciónak; ez a szemérmetlenül túlzó gesztus már a kezdet kezdetén beépült a rockopera játszási hagyományába. E két pont között azonban érzéki támadóerejű és okos előadás zajlik le, s mindjárt a nyitó színpadkép (díszlet: Cseh Renátó) valamelyest magasabbra emeli a tétet, mint maga a darab. A színpadot ugyanis két hatalmas szobor uralja: egy glóriás angyalalak meg egy ágyékkötős totemfigura, talán maga a sörhasat növesztett csodaszarvas. Körülöttük mai fiatalok rázódnak bele a történetbe, miközben olyan koreográfiát teljesítenek (koreográfus: Bodor Johanna és Lénárt Gábor), amely egyrészt tüntető eklektikájával történelmi távlatot teremt, másrészt a változatos mozgássorok békés egymásmellettiségével mintegy előre ellenpontozza a mű oly sablonos kétosztatúságát.
A jól sikerült kiindulópont mindenesetre olyan lendületet ad az előadásnak, amely egészen a második rész közepéig kitart. A zakót, majd katonazubbonyt viselő anyuka fiacskája, vagyis István meg a prémgalléros díszhímnek beállított Koppány összecsapása, ha nem is válik életbevágó példázattá, de nem lesz színpadi vezércikké sem: kiállássá Brüsszel mellett vagy ellen. Székelyék ízléssel és gusztusosan fáradoznak, így például a szokottnál kicsit közelebb hozzák egymáshoz Istvánt és Rékát, amivel némi (magán)emberi tét is felsejlik előttünk, hogy aztán annál erőteljesebben hathasson a történelem működése. Mely drasztikum ábrázolásában az előadás túlhasználja a lassított mozgás színpadi eszközét (Zeitlupe): vagy mert Székely nyomatékosítani kívánta e kárhoztatandó történelmi-társadalmi jelenséget, vagy mivel a zenés tézisdráma elvékonyodása egy ponton túl már a megoldások fokozott újrahasznosítását is kikényszerítette. Az esztétizáló önszöktetés jóval sikerültebbnek bizonyult az Áldozatunk fogadjátok táltos-szertartásának kivitelezésekor, e részben ugyanis az alkotók valósággal tobzódni látszottak, a háttérben-magasban még a pogány ősanyaként belógatott Tárnok Maricát is szerephez juttatva. Ezzel a rítussal nyilvánvalóan sokkal többet lehet kezdeni, mint a győzelmi osztozkodás zeneileg is lapos jelenetével vagy éppen István nevezetes darabvégi okosságával: „Veled, Uram, de nélküled.” Most tényleg, jelent ez a mondat bármit is?
A szereplők közül a legnagyobb személyes sikert a Koppányt alakító Dolhai Attila aratta, méghozzá megérdemelten. Nemcsak szakállas, mellkasdüllesztő férfipéldányként bizonyított ugyanis, hanem egy már-már aggasztóan hosszúra nyúlt, problematikus periódust követően mostanra visszatalált a hangjához is. Győztes ellenlábasa, Kocsis Dénes a zenés színházi beérkezettség szerencsés stádiumában mutatkozik meg: a hálás szerepeken és a rajongótáboron túl immár színpadi súlya és gazdagodni látszó színészi eszköztára is van. A gyakran tekintélyes prózai színésznőkre kiosztott Sarolt kényelmetlen fekvésű dalát üdítő volt végre hibátlanul, vagyis elénekelt formában hallani, hála Polyák Lillának. A torokhangon kiabáló Kerényi Miklós Máté Laborcától eltekintve jó a koppányi oldal: György-Rózsa Sándor fáradhatatlan, a színpadot valósággal felszántó Torda és Gubik Petra líraian szép hangú Réka. A három sunyi magyar úr – Sur (Szabó P. Szilveszter), Solt (Földes Tamás) és Bese (Mészáros Árpád Zsolt) – viszont fájdalmasan kilóg a darabból, s csak találgathatunk, hogy ez az operettszínházi játékrutin behatároltságáról vagy inkább e harsány karikatúrafigurák eredendő vázlatosságáról tanúskodik-e.
Budapesti Operettszínház, október 21.
