László Ferenc

A tisztességtudó utcalány, Lendvay Kamilló 1978-as operája volt eddig az egyetlen olyan, magyar komponista által szerzett mű, amely az Egyesült Államok déli fertályán játszódik.

Csintalan Sándornak vitán felül jól fejlett az öniróniája.

Tudjuk, Maria Callas csak egy volt – vagy maximum kettő. A kudarcos magánéletű, női vágyait és sérülékenységét operaszerepek sorába átköltöztető díva, meg a már Callas életében jószerint önállósuló legendaalak: a rajongók, az esztéták, a lelkiző giccs­őrök és éppígy a világ szimpla bulvárfogyasztói által egyesült erővel megteremtett mikromitológia hősnője.

Legutóbb talán Nádai Anikó délutáni showműsora kapcsán tűnhetett fel a nézőnek, hogy a naprakészség áhítása meg a verejtéktől fénylő arcú lazáskodás ma akár egyetlen jel használatába is összesűrűsödhet a képernyőn.

A gazdag életmű után néhány hete az életút is lezárult. Túl a gyászon, most kezdhetjük újranézni Makk Károly filmjeit.

Hajdan sokat emlegetett színházi közhely szerint a magyarok a világ legjobb színészei. Ennek bizonyítása ugyan roppant nehéz lenne, ám néhány magyar születésű művész valóban nemzetközi hírnévre tett szert már a 19. században is.

A vezetékneve ugyan leginkább bohózati alakot, a megjelenése pedig igazi régi modorost idéz, ám Kadarkai Endre már jó ideje kiérdemelte, hogy róla írván ne vesszünk el a külsődleges mozzanatokban.

Nemzeti dráma, nemzeti opera – minek tagadnánk, olyan állandósult szókapcsolatok ezek, amelyek a gyakorlatban rendszerint ezzel a figyelmeztetéssel tűnnek egyenértékűnek: vigyázat, törékeny!

„A 2000-es évek első évtizedében az ország legsikeresebb szórakoztató reggeli műsora és az új műsor gyökerei és szellemisége azonosak, azonban az új Reggeli a televíziózás világában végbement változásokat maximálisan leköveti.”