Egy kétes erkölcsű nő a főszerepben, körötte faji ellentétek, morális dilemmák és nálánál sokkalta bűnösebb férfiak: ez mind elmondható az idén tavasszal a Solti Teremben, Vajda Gergely vezényletével újra előadott hajdani tévéoperáról – és éppígy elmondható most Vajda Gergely saját művéről, a 2015-ben az alabamai Huntsville-ben ősbemutatott Georgia Bottoms című operáról is. Csakhogy amíg Lendvaynál az hangzott el a színpadról, hogy „mi itt, Délen nem tréfálunk”, addig Vajda – Mark Childress regényére rálelve – deklaráltan vígoperát kívánt alkotni „a modern Délről”.
S valóban, a múlt vasárnapi magyarországi bemutatón átütővé vált a mű humora: szövegben, játékban és – éppen nem mellesleg – zenében egyaránt. Persze harsányságában is kesernyés ez a humor, aminthogy a fél várossal és benne a teljes, fehér baptista gyülekezettel szerelmi, méghozzá fizetett szerelmi viszonyban álló címszereplő is inkább bittersweet, mint sweet Georgia. Hűtlenkedő tiszteletesek és a gyülekezet egyéb, Viagrával felpumpált (hím)tagjai, a személyes múlt kényes titka (egy távolban neveltetett színes bőrű fiúgyermek) meg a déli história érzékeny témái mind ott keringenek a címszereplő körül, akinek társasági bukása és önérzetes felmagasztosulása persze jó előre borítékolható – még akár a vonatkozó operai közhelyek ismerete nélkül is. Vajda Gergely zenéje töményen amerikai, mi több, déli, sőt valósággal deep South: a bendzsó, meg persze a többi, korántsem hagyományos operazenekari hangszer (vibrafon, basszusgitár, szaxofon) hol bluest, hol templomi éneket kísér, hol meg mintha a Hazárd megye lordjait idézné elénk. Az opera legamerikaibb és egyúttal legbravúrosabb részlete pedig a műbe a hazai bemutatón bekerült új jelenet: egy zárkabeli rapcsata a fekete fiú, Nathan és nagyanyja, a rég szenilis és eredendően bigott rasszista Little Mama, egy igazi white trash boszorkány között.
Egy ennyire erősen lokális világú operában létfontosságú a szereplők autentikus megszólalása, s ez itt korántsem csupán a helyes angol, pontosabban amerikai angol kiejtést jelenti. A címszereplő, Rebecca Nelsen helyből és egyszersmind a huntsville-i ősbemutatóról hozza a maga tőrőlmetszett figuráját: Új-Mexikó szülötte az első megszólalás dívás fanyarságától a sitcomok konverzációs ritmusáig mindent készségszinten tálal, s ráadásul szopránja igazi operaénekesnőt bizonyít most is, akárcsak pár éve Eötvös Péter Lilithjében. A Nathant alakító Keith Browning ugyancsak zsigeri hitellel reppelt, még ha az ő hangja nem is tűnt mindenestül operai léptékűnek.
A magyar énekesek közül leginkább talán Meláth Andrea (mint a képzeletbeli Six Points polgármestere), valamint Erdős Attila (mint álszent és öntetszelgő tiszteletes) érte el az autentikusság kívánatos szintjét. A rendező Almási-Tóth András ezúttal saját legjobb formáját közelítette, ami ahhoz mindenesetre elegendőnek bizonyult, hogy valóban vígoperai esténk legyen. Igaz, arról azért még így sem volt képes lemondani, hogy a szeptember 11-i terrortámadás-jelenetben hosszú perceken át, mintegy végtelenítve vetítse elénk az ikertornyok tragédiáját.
CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál, Zeneakadémia, Solti Terem, október 8.
