Az ilyen alkotásokat különösen tisztelnünk illik, s az ilyen illendőség meglepően könnyen átcsúszik a kegyelet alig leplezett közönyébe vagy a kenetes semmitmondás biztonsági játékába. Pedig eleink nemzedékei eredetileg alkalmasint valami mást akartak kifejezni a nemzeti jelző odabiggyesztésével. Azt akarták ezzel elismerni, hogy az adott mű, olykor éppenséggel a megoldatlan-megoldhatatlan problémái révén, a nemzeti közösség elevenébe vág: sokkal inkább kollektív arculcsapás, semmint úrfelmutatás. A Bánk bán opera is ilyen mű, hiszen a magyar operairodalom legnagyobb slágereit például következetesen kétes szituációkba helyezi. Így Petur bán Keserű bordala, a férfiúi és honfibú e gyújtó hangú kitörése maga a következmények nélküli operai zárt szám már-már parodisztikus alapesete. Míg Bánk híres második felvonásbeli áriája, a Hazám, hazám az eredeti, Egressy Béni-féle szövegezésben összesen háromszor mondja ki, méghozzá a lehető legmagasztosabb hangszerelésben, hogy előbb jön a haza, s csak utána a magánélet gondja („Hazám, hazám, te mindenem! / Rajtad előbb kell, előbb segítenem.”), hogy aztán Magyarország nagyurát végső soron és egyszersmind első renden mégiscsak a férji sérelem fordítsa a meráni Gertrudis ellen („Melindáért köszönni tartozom”).
Jó operai Bánk bán-előadás ilyesformán csak az lehet, amely reflektál az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre, problémákra és nyílt sebekre. Merthogy Erkel Bánk bánja köztudomás szerint ilyen sebeket is hordoz a testén, mivel az 1861-es ősbemutatójú opera a múlt század harmincas éveinek végén olyan drasztikus beavatkozásokon esett át, hogy azóta voltaképpen minimum két különböző Bánk bánról, valamint ezek változatos elegyítéseiről lehet beszélnünk. Kettő helyett írhattunk volna akár kettő és felet vagy hármat is, hiszen az említett átdolgozás során Rékai Nándor elkészítette az újraformált Bánk bán baritonverzióját is, amely a címszerep hangfajváltása mellett Tiborc szólamát is érintette (az baritonról basszusra változott). Arról már nem is beszélve, hogy egy ilyen beavatkozás nyilvánvalóan a mű egészének egységét és pozícióját is fenyegeti, már ha elfogadjuk azt az előfeltevést, hogy a mindenkori alkotó, ez esetben Erkel, tudatos művészként döntött, amikor tenor hangra szánta Bánk bán szólamát.
Mindezek előrebocsátása után talán érthető lesz, miért tűnt már jóval a premier előtt vitára ingerlőnek a még nagyban készülő új Bánk bán, amelyről előzetesen ezt lehetett olvasni: „A produkció szövege és zenei anyaga a mű ős- és a baritonváltozatának felhasználásával jött létre.” Olyan gyakorlati megoldások, s – ezek mögött meghúzódva – olyan esztétikai előfeltevések és elgondolások kerültek így egymás mellé, amelyeknek összebékítésére vagy akár csak összefésülésére még a harmincas évek átdolgozói sem igen gondoltak. Most viszont a visszaállított-visszaigazított részletekben is bariton-Bánk és basszus-Tiborc énekel, míg a hol archaikus bájú, hol szimplán pocsék Egressy-féle eredeti szöveget jószerint csak a Hazám, hazám Nádasdy Kálmán által radikálisan átköltött új-és-klasszikus változata szakítja meg: rögtöni stílustörést érzékeltetve a hallgatóval.
Ilyen döntések mögött, hacsak nem szimpla következetlenséget gyanítunk, koncepciót kell feltételeznünk, ám ez utóbbi vélelemhez, mi tagadás, kevés érdemi érvet szolgáltatott a Vidnyánszky Attila által rendezett és Kocsár Balázs által vezényelt premier. Mert bár igaz, hogy Molnár Levente ezúttal jobb vokális formát és nagyobb színpadi fegyelmet tanúsított a címszerepben, mint jószerint az utóbbi két évben bármikor, azért meggyőző vagy hibátlan Bánknak korántsem bizonyult. (Hogy az övéhez hasonlóan gyarló Hazám, hazám-előadásra is bejön az ütemes taps, az leginkább alighanem a sláger megszentelt népszerűségének meg a premierhangulat túlfűtöttségének köszönhető.) Márpedig a baritonváltozat melletti legerősebb (értsd: egyetlen) érv az lehetne, ha feltételezhetnénk, hogy – mint az egykor Palló Imre esetében történt – a címszerepre kiválasztott bariton veri a szóba jöhető tenoristákat énekesi vagy színpadi kisugárzás terén. Ami pedig a kétféle Bánk bán-műalak vegyítését illeti, még ekkorka indok sem körvonalazódott a közönség előtt.
A rendezést nem érheti az a vád, hogy Vidnyánszky Attila ne ismerte volna fel a mű által felkínált problémákat. Ezen a téren az új Bánk bán okvetlenül jó csere a megelőző, Káel Csaba által jegyzett produkció után. Vidnyánszky határozottan, erős jelzésekkel exponálja a nagypolitika, a nemzetmentés-nemzetrontás meg a magánéleti dráma párhuzamosságát, elkülönülő tereit. A színpad közepén elhelyezett útjelző táblák közel azonos távolságra jelzik Gertrudis meráni hazáját meg Gácsországot, ahol a jó király, II. Endre hős csatán épp glóriát áraszt a nemzetére – szóval tőlünk minden messze van, mi pedig valahol az útkereszteződésben leledzünk. Bánk hamleti karaktere is egyértelművé válik, amint a Hazám, hazám éneklését egy koponyával a kezében indítja a honfiúi büszkeséget amúgy felvonásról felvonásra mind hangsúlyosabban kimutató Molnár. Amikor pedig Gertrudis meg a meráni udvaroncok legyilkolása után, a király érkezését követő nagy együttes során pár statiszta a háttérben nekilát a vér feltörléséhez, akkor mintha még némi irónia is felsejlene a rendezésben.
Aztán lehet, hogy a néző csak a maga vágyait projektálja, merthogy a rendezés java amúgy zavarba ejtően zordon regiszterben zajlik. Az előadás első felvonásának hátsó fertályában, például, a dombérozó merániak elfogyasztják az aranytálon felszolgált csodaszarvast, a második felvonásban Bánk rádönti Gertrudisra annak trón-hintaszékét (Olekszandr Bilozub e bizarr díszleteleme a jó tíz évvel ezelőtti, debreceni Bánk bánból régi ismerősünk), majd biztos, ami biztos, még rá is tehénkedik a királynét maga alá temető bútordarabra. Végül a harmadik felvonás során a történet addigi halottai szép rendben beülnek-beállnak a két oldalpáholyba, s gyertyafény mellett végignézik, amint a gyászos befejezést megváltja a zenekari árok előtt végigvonuló kislány a rózsákkal. II. Endre király lánya, a majdani Árpád-házi Szent Erzsébet ő, s az üzenet világos: az elkeseredett pártos harcot legfeljebb egy szent, egy ártatlan és tiszta outsider tudja meghaladni, persze ő is csak a transzcendencia szintjén. (Igaz, mindehhez előbb még neki is el kellett mennie kies hazánkból Türingiába.)
Ha az előadott verzióelegy erősen megkérdőjelezhetőnek is bizonyult, azért a szereplők sorában akadt több, kérdőjel helyett felkiáltójelet érdemlő teljesítmény. Ilyen volt a Melindát alakító Szemere Zita produkciója, aki jelenlétben és hangban egyaránt maga volt a sugárzóan tiszta asszonyi sérülékenység. Komlósi Ildikó testre szabottnak találta Gertrudis asszonyi-uralkodói fölényét, s a hangjával is sikerült meggyőzően gazdálkodnia. Balczó Péternek (Ottó) határozottan rossz, ellenben Geiger Lajosnak (Biberach) jó, Bakonyi Marcellnek (II. Endre) pedig egészen remek estéje volt múlt szombaton. A kórusteljesítmény hullámzott, Kocsár Balázs zenekara viszont ugyancsak a jobbik formáját hallatta, míg a Melindát kísérő viola d’amore-szóló immár hagyományosan a Bánk bán-előadások legpoétikusabb pillanatait kínálta a közönség számára.
Erkel Színház, szeptember 9.
